A kontinens a görögöktől kapta nevét és kultúráját,
amelyen felvirágozhatott. A mára alaposan megfogyatkozott szépségű Európába a
görögök most új életet lehelhetnek…
A piaci verseny a maga természeténél fogva az
egyenlőtlenségek növekedése irányába hat. Az eurózóna, mint bármely közös
valutarendszer az aranystandard óta, halálra ítéltetett, hacsak a közös
valutaövezetből elsősorban profitáló fejlettebb, gazdagabb (a kevésbé
fejlettekből is gazdagadó) országok nem hajlandók visszaosztani jövedelmükből az
elmaradottabbak gazdasági-intézményi fejlesztésére. Ezt
a problémát a kapitalizmus működése
elkerülhetetlenül felveti. Bukás vár arra az uralkodóra, aki a realitásokkal
való szembenézés helyett a rossz hír hozóját okolja és bünteti a bajokért. Ha
Görögország nem lenne az euróövezet tagja, akkor talán Spanyolország vagy Portugália
játszaná el azt a szerepet, amit a történelem a jelen helyzetben Görögországra
osztott.
Görögország az euróövezetnek a kezdetektől a leggyengébb
pontja. Relatív fejletlensége történelmi eredetű és az európai gazdaságba való
integrálódásának módja által meghatározott. Európa vezető hatalmai saját jól
felfogott érdekükben vették fel Görögországot az EU-ba, megakadályozandó az
ország szocialista orientációját. A gazdaság modernizációja azonban elmaradt, a
helyi tőketulajdonos osztály a félperifériás országokra általában jellemző
módon nem integrálódik a gazdaságba, jövedelmét nem oda forgatja vissza,
fejlesztésében nem érdekelt. Ilyen helyzetben törvényszerű a közpénzügyi
hanyagság, az adókerülés, miközben szabad terep nyílik a külpiaci szereplők
nyerészkedésére is. Gondoljunk a Goldman
Sachs görögországi ügyleteire vagy arra, hogy a legnagyobb
görögországi korrupciós botrányok éppen német
cégekkel voltak kapcsolatban!
Nem véletlen hát, hogy a közös valutaövezet
gyengeségei legtisztábban Görögországon mutatkoznak meg, amelynek eladósodásáért
ugyanakkor nem kevésbé okolhatók az övezet fejlett országainak banki hitelezői,
mint a hitelfelvevő görög kormány vagy a 2000-es évek pénzpiaci felfúvódása
idején viszonylagos jólétet élvező lakosság. A híres-hírhedt „bailout”
(kimentés) mégis csak a hitelezők kimentését jelentette, hiszen célja
egyértelműen a bajba jutott bankok (és rajtuk keresztül azok a francia és német
bankok, akinek a kimentett bankok tartoztak) veszteségeinek fedezése volt. A
görög lakosságot senki nem „mentette ki”, sőt a bankmentés árát is rá
terhelték. A második
mentőcsomag esetében például Görögország megszabadult
kb. 105 milliárd euró magánhitelezőkkel szembeni adósságtól úgy, hogy a
hitelező bankok különböző formában megkapták az abban a helyzetben biztosan
behajthatatlan követeléseik kb. felét (mindenki döntse el maga, hogy akkor most
vesztettek 50 százalékot, vagy nyertek), miközben Görögország újabb kb. 138
milliárd euróval adósodott el az eurózóna és az IMF felé. Adósságállománya
tehát kb. 33 milliárd euróval nőtt, s bár ennek a kamatterhei csökkentek a
korábbiakhoz képest, a visszafizetést elsősorban a görög lakosság és a görög
gazdaság terhére rótták. A szegénységgel és kirekesztődéssel fenyegetettek
aránya Görögországban Bulgária és Románia után a 3. legmagasabb az EU-ban.
A Trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központ
Bank és az IMF), amelynél az ír
munkavállalók észrevételei sem találtak nyitott fülekre,
olyan feltételeket kapcsolt a (bank)mentő csomaghoz, amelyek jóvoltából a görög
GDP az elmúlt években 25 százalékkal csökkent, ami felér egy háborús
pusztítással. A gazdaság deflációs lejtőn van, ami a tartós recesszió biztos
jele.
Az új görög kormány ezen az alapon utasítja el az
eddigi egyezmény logikáját, és akar új megállapodást kötni az Európai
Bizottsággal. Olyat, amely kisebb terhet ró a hazai lakosságra és gazdaságra.
Ez az adósság lassabb törlesztését is jelentené, hiszen kisebb, 1,5 százalékos
strukturális (az adósságszolgálat nélkül számított) költségvetési többletet
követelne meg a Trojka által előírt programhoz szükséges 3, illetve (2016-től)
4,5 százalék helyett.
A tegnapi tárgyalások azért szakadtak
meg,
mert az Európai Bizottság – mindenekelőtt Németország – ragaszkodik hozzá, hogy
a görög kormány a 2010-ben megkezdett programot lényegében változatlanul hajtsa
végre. Görögország azonban biztosan nem tud kikeveredni a válságból, sőt még
mélyebbre csúszik benne és semmiképpen sem tudja visszafizetni adósságát a
ráerőltetett növekedésgátló gazdaságpolitika mellett. E probléma az eurózóna
más eladósodott országait is érinti, jelenleg leginkább Spanyolországot, ahol a
görög Szirízához hasonló politikai erő kerülhet hatalomra talán már a 2015.
decemberi választásokon.
A fejletlenebb országok gazdaságának lefojtása,
lakosságuk életszínvonalának lerontása olyan gazdasági, társadalmi robbanáshoz
vezethet, amely szétveti az eurózónát, hogy egyéb, a történelmi tapasztalatok
által kínált lehetséges forgatókönyvekről – amelyekre Paul
Krugman is utal – ne is beszéljünk.
Az eurózóna – s vele az európai projekt – egyetlen
esélye tehát, ha most megragadja az alkalmat és hálát adva a görögöknek azért,
hogy a problémát az asztalra tették, lépést vált, átrendezi sorait, új alapokra
építkezik. Ha hozzálát a fejlett és fejletlenebb országok közti egyenlőtlenségek
enyhítését szolgáló politika kiépítéséhez. A globális gazdaság általános
törvénye ugyanis, hogy a fejletlenebb országok külső forrásbevonás nélkül
képtelenek felzárkózni. Ha a fejlettség kiegyenlítése irányába ható politikára
az EU nem képes, nemcsak erkölcsileg diszkreditálódik a népek jólétének
ígéretével épített európai projekt, hanem igen hamar ténylegesen is szétesik,
ami senkinek nem lesz kellemes élmény.
E problémára tehát nem jelent megoldást, ha az EU
vezető erői, nem engedve a görög kormány kérésének, elvágják Görögországtól a pénzügyi
köldökzsinórt – ha az Európai Központi Bank végképpen megszűnteti a görög
bankok likviditásának finanszírozását – s ezzel államcsődbe kényszerítik az
országot. Görögországot nem lehet csak úgy ukmukfukk kitenni az eurózónából,
sőt az eurózónából való kilépésre egyelőre nincs is semmiféle eljárásrend. A
görög csőd az egész övezet csődjét jelentené, a pénzpiacok heves reakciója
miatt tovább súlyosbítaná a félperifériás gazdaságok helyzetét, amiket aztán
vagy ki kellene menteni, vagy engedni csődbe menni. A „görög helyzet” tehát
ismét előállna – jeléül annak, ahogy nem „görög helyzetről” van szó.
Egy szó mind száz, a mai EU az eurózónával befejezetté
vált. Az e konstrukcióban rejlő lehetőségeket kihasználta, azok elfogytak. A
világgazdasági válságból való kimászás új termelési technológiákat és egészen
új intézményeket követel. Európának, Európa vezető hatalmainak (is) létérdeke a
változás: hogy félretéve az európai demokratikus értékekhez nem méltó
arroganciát és diktátumot, szembenézve a fejlettségi egyenlőtlenség történelmi
problémájával, fordítsanak egyet az uniós együttműködés logikáján.
Hic Rhodus, hic salta!
Artner Annamária
2015. február 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése