Fordítás/Translation

Dear Visitor, you can read my blog articles on any language you want with the help of the Google Translator. Select the language on the right side in the "Translate" module.

Kedves Látogató, blogbejegyzéseimet lefordíthatja bármely nyelvre a Google Fordító segítségével. Válassza ki a nyelvet a jobb oldalon található "Translate" modulban.


2010. november 18., csütörtök

Az euró és a vörösiszap

„A "múltba néző" műholdas radarfelvételekkel kimutatható, hogy évek óta süllyedt az ajkai vörösiszap-tározó gátja - a felvételeket az Európai Űrügynökség a katasztrófára való tekintettel [tehát utólag, a katasztrófa bekövetkezte után – A. A.] ingyenesen bocsátotta a kutatók rendelkezésére.” – szól az MTI híre. A katasztrófa akkor következett be, amikor a gátra terhelődő nyomás meghaladta a gát ellenálló képességét. Ha évekkel ezelőtt nyilvánosan megvitatták volna az esetet, bizonyára sokan érveltek volna amellett, hogy a süllyedés nem okoz problémát, de abban talán a legtöbben egyetértettek volna, hogy a süllyedés a rendszer objektív folyamata, rejtett, de tudományosan megismerhető és felfedhető erők játéka, amivel foglalkozni kell.


Az euró az európai pénzügyi rendszer „gát’-ja: ez fogja keretbe a térség ellentmondásoktól terhes pénzügyeit, amikben rejtett, de tudományosan megismerhető és felfedhető erők játéka zajlik. Ezek az erők előbb-utóbb szükségszerűen felülmúlják a gát ellenálló képességét. 

Nem volt ez máshogy soha, semmikor a tőkés világgazdaság történetében.

A történet a világpiac fejlődésének azzal a szakaszával kezdődik, amikor a nemzetközi kereskedelem és nyomában a nemzetközi pénzügyek meghatározó szerepre tettek szert a tőkés újratermelés folyamatában. Ez a szakasz a gépi nagyipar elterjedésével, a tőkekivitel megindulásával vette kezdetét a XIX. második felében. A nemzetközi kapcsolatok fejlődéséhez szilárd, megbízható pénzre volt szükség. Az első ország, amely bankjegyeit rögzített áron aranyra közvetlenül átválthatóvá tette, Anglia volt, még 1816-ban, és csak jóval később akadt követője: Németország, 1871-ben. Ekkortól az Anglia által vezetett világgazdaságba bekapcsolódni vágyó és tudó országok sora tért át az aranyalapra. (Nem mellékes tény, hogy India és Kína kimaradt ebből a körből, ők az ezüst alapú rendszert választották…)

Hamarosan kitűnt azonban, hogy az aranystandard-rendszer zsákja nem elég erős ahhoz, hogy kibírja a beledugott kakasok viadalát. A menetrendszerűen érkező tőkés válságok sora már a rendszer gyerekkorában kimutatta annak betegségét. 1886 és 1896 között az Egyesült Államokban heves politikai és mozgalmi támadások érték az aranyrendszert. Az ok: az arany ára ekkortájt megnőtt, így mindennek csökkent az ára, aminek értéke nem nőtt az aranyéhoz hasonló mértékben (a gabona ára például néhány év alatt a felére esett). A piacon maradáshoz a vállalkozóknak le kellett szorítani költségeiket, elsősorban a béreket. Mindez teljesen ellehetetlenítette a farmerek, bányászati vállalkozások, valamint – a munkalehetőségek romlása miatt, a fogyasztási cikkek egy részének olcsóbbá válása ellenére – a munkások életét is. A kárvallottak a dollár aranyhoz kötésének megszűntetését, az aranyalapú rendszerből való kilépést szorgalmazták. Velük szemben az aranyrendszert a pénzügyekben és a nemzetközi kereskedelemben érdekelt üzleti körök védelmezték. Az ő számukra az árszínvonal nem számított, annál inkább a pénzviszonyok stabilitása, ami az ő mozgásterük valamint a pénzügyi és kereskedelmi ügyletekben realizálható profitjuk biztosítéka volt. A meglehetősen parázzsá váló belpolitikai helyzetet végül az új aranylelőhelyek felfedezése, a századvégi „aranyláz” nyomán felszökő aranykínálat és az aranyár ezt követő esése oldotta meg – átmenetileg. De a rendszert szétfeszítő mechanizmusok, nevezetesen a tőkés gazdaságon fejlettségi különbségeken nyugvó érdekellentétek tovább dolgoztak... 

Ha egy külső meghatározottságú pénzhez kötik a hazai valutát, akkor egyrészt annak értéke a hazai gazdaság termelékenységétől, versenyképességtől függetlenül is változhat, másrészt elvész a lehetőség, hogy a nemzeti valuta árfolyamának változtatásával (például leértékeléssel) a termelők igényeihez (költségszintjéhez) igazítsák a nemzeti valuta értékét. A belföldi termelőket még csak meg lehet védeni, mondjuk vámokkal, de az exportőrök menthetetlenül elvesztik piacaikat, ha a világpiaci árak csökkennek. Ha pedig még vámemelésről sem lehet szó (mint korunk liberalizált világpiacán), akkor a belföldi termelők bevétele is csökken, kénytelenek leszorítani a béreket, az alkalmazottak számát, rontani a munkakörülményeket stb. Mindez súlyos, és ellenintézkedések híján egyre súlyosbodó törésvonalakat visz a társadalomba és gazdaságba, amelyeket egy ponton túl egyetlen egy kormány sem képes felvállalni – ha másért nem, azért, mert választóik elzavarják. (De te fabula narratur…) Persze, lehet mondani, hogy hulljon a férgese, aki nem elég versenyképes, aki nem szorítja le eléggé a béreket, az essen ki a piacról, de a valóságos társadalmi viszonyok és a piacgazdasági fejlődés egyenlőtlensége olyan konfliktusokat szül, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mert társadalmi mozgások formájában előbb-utóbb elkerülhetetlenül a felszínre törnek. 

Ezek az ellentmondások az aranystandard rendszert végül szétfeszítették - a vörösiszap kiömlött. Ám két világháború, valamint egy világgazdasági válság után ismét felmerült a valutáris kilengésektől megtisztított stabil pénzügyi rendszer igénye. Megszületett a Bretton Woods-i rendszer, amelyben már csak egy valuta, a dollár volt az aranyhoz rögzítve, a többi valuta ekörül a kulcsvaluta körül lebeghetett egy bizonyos sávban. Most már csak egy országnak kellett a stabil pénzügyi rendszer fennmaradásának terhét viselnie, az alkalmazkodásra készen állnia. Vagyis arra, hogy nemzeti munkája értékét a rögzített árfolyamú fizetőeszköz értékéhez igazítsa. Ám a rendszer megszületését követő alig több mint másfél évtized múltán eljött a választás pillanata: az egyenlőtlen fejlődés és az USA „kényelmes” (a túlértékelt dollár miatt technikai fejlesztésre nem inspiráló, a külföldi beruházásokat ugyanakkor kedvezővé tevő) pozíciója következtében az amerikai versenyképesség csökkent, a kereskedelmi mérleg deficitbe fordult, és megindult a menekülés a dollártól (amelynek leértékelésétől lehetett tartani) a biztosabban értékálló arany felé. A britek például 3 milliárd dollár aranyra váltására jelentettek be igényt. Nem volt, és nincs annyi arany nemhogy az USA-ban, de a világon, amely a forgalom szükségleteihez igazodó dollármennyiségnek megfelelt volna. Nixon elnök 1971 augusztusában két dolog közül választhatott: megemelik az alapkamatot, visszavágják a kormányzati kiadásokat, visszafogják a béreket és a profitokat, vagyis recesszióba döntik az amerikai gazdaságot a dollár reális árfolyamán az aranyparitáshoz igazítása, a dollárral szembeni bizalom visszaszerzése érdekében, vagy felfüggesztik a dollár aranyra való beválthatóságát. Mint tudjuk, az utóbbit választotta. A hazai politikai realitások győzelmet arattak a nemzetközi kötelezettségeknek, a nemzetközi üzleti köröknek való megfelelési vágy (és a mellette szóló érdekek érvei) felett.

Az összeegyeztethetetlen összeegyeztetésének harmadik történelmi kísérlete az euró. Az euróövezet, hasonlóan az aranystandardhoz, és a Bretton Woods-i rendszerhez különböző fejlettségű, és különbözően fejlődő országokat fog egybe, mindig a gyengébbre hárítva a rendszer fenntartásának terheit. Teljesen mindegy, hogy időleges és kicsi, vagy régi keletű és nagy terhekről van-e szó. Hogy Görögországról, vagy Írországról beszélünk-e. A lényeg, hogy az alkalmazkodás kényszere mindig a rendszer gyenge aktorainak oldalán jelenik meg. Így egyetlen egy kérdés marad: az alkalmazkodási teher mikor haladja meg az alkalmazkodásra kényszerített társadalmi csoportok, osztályok, illetve az ezek életének irányításával megbízott kormányok tűrőképességét.

A kapitalizmus a nemzeti piacok létrejötte által válhatott világrendszerré, és ezért a nemzeti piacoktól elválaszthatatlan. A totális árutermelés fő ágense, a tőke, átlépi a nemzetgazdaságok határait és ugyanakkor szüksége is van létükre. A kormányok ennek az ellentmondásos rendszernek kell megfeleljenek egy ellentétekkel terhelt társadalmi rendszer fenntartóiként, ahol végső soron kizárólag saját választóiknak a kezében vannak. Lépéseiket tehát a belföldi társadalmi-politikai realitások szorítják limitek közé. 


Az ellentétes érdekek növekvő nyomása süllyeszti, repesztgeti az euró-gátat – mutatja a „műholdas” felvétel. Ezt az információt – szemben az ajkai esettel – már a gátszakadás előtt érdemes „ingyenesen a kutatók rendelkezésére bocsátani.”



2010. november

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése