Az euró és a vörösiszap

„A "múltba néző" műholdas radarfelvételekkel kimutatható, hogy évek óta süllyedt az ajkai vörösiszap-tározó gátja - a felvételeket az Európai Űrügynökség a katasztrófára való tekintettel [tehát utólag, a katasztrófa bekövetkezte után – A. A.] ingyenesen bocsátotta a kutatók rendelkezésére.” – szól az MTI híre. A katasztrófa akkor következett be, amikor a gátra terhelődő nyomás meghaladta a gát ellenálló képességét. Ha évekkel ezelőtt nyilvánosan megvitatták volna az esetet, bizonyára sokan érveltek volna amellett, hogy a süllyedés nem okoz problémát, de abban talán a legtöbben egyetértettek volna, hogy a süllyedés a rendszer objektív folyamata, rejtett, de tudományosan megismerhető és felfedhető erők játéka, amivel foglalkozni kell.

Az euró az európai pénzügyi rendszer „gát’-ja: ez fogja keretbe a térség ellentmondásoktól terhes pénzügyeit, amikben rejtett, de tudományosan megismerhető és felfedhető erők játéka zajlik. Ezek az erők előbb-utóbb szükségszerűen felülmúlják a gát ellenálló képességét. 

Nem volt ez máshogy soha, semmikor a tőkés világgazdaság történetében.

A történet a világpiac fejlődésének azzal a szakaszával kezdődik, amikor a nemzetközi kereskedelem és nyomában a nemzetközi pénzügyek meghatározó szerepre tettek szert a tőkés újratermelés folyamatában. Ez a szakasz a gépi nagyipar elterjedésével, a tőkekivitel megindulásával vette kezdetét a XIX. második felében. A nemzetközi kapcsolatok fejlődéséhez szilárd, megbízható pénzre volt szükség. Az első ország, amely bankjegyeit rögzített áron aranyra közvetlenül átválthatóvá tette, Anglia volt, még 1816-ban, és csak jóval később akadt követője: Németország, 1871-ben. Ekkortól az Anglia által vezetett világgazdaságba bekapcsolódni vágyó és tudó országok sora tért át az aranyalapra. (Nem mellékes tény, hogy India és Kína kimaradt ebből a körből, ők az ezüst alapú rendszert választották…)

Hamarosan kitűnt azonban, hogy az aranystandard-rendszer zsákja nem elég erős ahhoz, hogy kibírja a beledugott kakasok viadalát. A menetrendszerűen érkező tőkés válságok sora már a rendszer gyerekkorában kimutatta annak betegségét. 1886 és 1896 között az Egyesült Államokban heves politikai és mozgalmi támadások érték az aranyrendszert. Az ok: az arany ára ekkortájt megnőtt, így mindennek csökkent az ára, aminek értéke nem nőtt az aranyéhoz hasonló mértékben (a gabona ára például néhány év alatt a felére esett). A piacon maradáshoz a vállalkozóknak le kellett szorítani költségeiket, elsősorban a béreket. Mindez teljesen ellehetetlenítette a farmerek, bányászati vállalkozások, valamint – a munkalehetőségek romlása miatt, a fogyasztási cikkek egy részének olcsóbbá válása ellenére – a munkások életét is. A kárvallottak a dollár aranyhoz kötésének megszűntetését, az aranyalapú rendszerből való kilépést szorgalmazták. Velük szemben az aranyrendszert a pénzügyekben és a nemzetközi kereskedelemben érdekelt üzleti körök védelmezték. Az ő számukra az árszínvonal nem számított, annál inkább a pénzviszonyok stabilitása, ami az ő mozgásterük valamint a pénzügyi és kereskedelmi ügyletekben realizálható profitjuk biztosítéka volt. A meglehetősen parázzsá váló belpolitikai helyzetet végül az új aranylelőhelyek felfedezése, a századvégi „aranyláz” nyomán felszökő aranykínálat és az aranyár ezt követő esése oldotta meg – átmenetileg. De a rendszert szétfeszítő mechanizmusok, nevezetesen a tőkés gazdaságon fejlettségi különbségeken nyugvó érdekellentétek tovább dolgoztak... 

Ha egy külső meghatározottságú pénzhez kötik a hazai valutát, akkor egyrészt annak értéke a hazai gazdaság termelékenységétől, versenyképességtől függetlenül is változhat, másrészt elvész a lehetőség, hogy a nemzeti valuta árfolyamának változtatásával (például leértékeléssel) a termelők igényeihez (költségszintjéhez) igazítsák a nemzeti valuta értékét. A belföldi termelőket még csak meg lehet védeni, mondjuk vámokkal, de az exportőrök menthetetlenül elvesztik piacaikat, ha a világpiaci árak csökkennek. Ha pedig még vámemelésről sem lehet szó (mint korunk liberalizált világpiacán), akkor a belföldi termelők bevétele is csökken, kénytelenek leszorítani a béreket, az alkalmazottak számát, rontani a munkakörülményeket stb. Mindez súlyos, és ellenintézkedések híján egyre súlyosbodó törésvonalakat visz a társadalomba és gazdaságba, amelyeket egy ponton túl egyetlen egy kormány sem képes felvállalni – ha másért nem, azért, mert választóik elzavarják. (De te fabula narratur…) Persze, lehet mondani, hogy hulljon a férgese, aki nem elég versenyképes, aki nem szorítja le eléggé a béreket, az essen ki a piacról, de a valóságos társadalmi viszonyok és a piacgazdasági fejlődés egyenlőtlensége olyan konfliktusokat szül, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mert társadalmi mozgások formájában előbb-utóbb elkerülhetetlenül a felszínre törnek. 

Ezek az ellentmondások az aranystandard rendszert végül szétfeszítették - a vörösiszap kiömlött. Ám két világháború, valamint egy világgazdasági válság után ismét felmerült a valutáris kilengésektől megtisztított stabil pénzügyi rendszer igénye. Megszületett a Bretton Woods-i rendszer, amelyben már csak egy valuta, a dollár volt az aranyhoz rögzítve, a többi valuta ekörül a kulcsvaluta körül lebeghetett egy bizonyos sávban. Most már csak egy országnak kellett a stabil pénzügyi rendszer fennmaradásának terhét viselnie, az alkalmazkodásra készen állnia. Vagyis arra, hogy nemzeti munkája értékét a rögzített árfolyamú fizetőeszköz értékéhez igazítsa. Ám a rendszer megszületését követő alig több mint másfél évtized múltán eljött a választás pillanata: az egyenlőtlen fejlődés és az USA „kényelmes” (a túlértékelt dollár miatt technikai fejlesztésre nem inspiráló, a külföldi beruházásokat ugyanakkor kedvezővé tevő) pozíciója következtében az amerikai versenyképesség csökkent, a kereskedelmi mérleg deficitbe fordult, és megindult a menekülés a dollártól (amelynek leértékelésétől lehetett tartani) a biztosabban értékálló arany felé. A britek például 3 milliárd dollár aranyra váltására jelentettek be igényt. Nem volt, és nincs annyi arany nemhogy az USA-ban, de a világon, amely a forgalom szükségleteihez igazodó dollármennyiségnek megfelelt volna. Nixon elnök 1971 augusztusában két dolog közül választhatott: megemelik az alapkamatot, visszavágják a kormányzati kiadásokat, visszafogják a béreket és a profitokat, vagyis recesszióba döntik az amerikai gazdaságot a dollár reális árfolyamán az aranyparitáshoz igazítása, a dollárral szembeni bizalom visszaszerzése érdekében, vagy felfüggesztik a dollár aranyra való beválthatóságát. Mint tudjuk, az utóbbit választotta. A hazai politikai realitások győzelmet arattak a nemzetközi kötelezettségeknek, a nemzetközi üzleti köröknek való megfelelési vágy (és a mellette szóló érdekek érvei) felett.

Az összeegyeztethetetlen összeegyeztetésének harmadik történelmi kísérlete az euró. Az euróövezet, hasonlóan az aranystandardhoz, és a Bretton Woods-i rendszerhez különböző fejlettségű, és különbözően fejlődő országokat fog egybe, mindig a gyengébbre hárítva a rendszer fenntartásának terheit. Teljesen mindegy, hogy időleges és kicsi, vagy régi keletű és nagy terhekről van-e szó. Hogy Görögországról, vagy Írországról beszélünk-e. A lényeg, hogy az alkalmazkodás kényszere mindig a rendszer gyenge aktorainak oldalán jelenik meg. Így egyetlen egy kérdés marad: az alkalmazkodási teher mikor haladja meg az alkalmazkodásra kényszerített társadalmi csoportok, osztályok, illetve az ezek életének irányításával megbízott kormányok tűrőképességét.

A kapitalizmus a nemzeti piacok létrejötte által válhatott világrendszerré, és ezért a nemzeti piacoktól elválaszthatatlan. A totális árutermelés fő ágense, a tőke, átlépi a nemzetgazdaságok határait és ugyanakkor szüksége is van létükre. A kormányok ennek az ellentmondásos rendszernek kell megfeleljenek egy ellentétekkel terhelt társadalmi rendszer fenntartóiként, ahol végső soron kizárólag saját választóiknak a kezében vannak. Lépéseiket tehát a belföldi társadalmi-politikai realitások szorítják limitek közé. 

Az ellentétes érdekek növekvő nyomása süllyeszti, repesztgeti az euró-gátat – mutatja a „műholdas” felvétel. Ezt az információt – szemben az ajkai esettel – már a gátszakadás előtt érdemes „ingyenesen a kutatók rendelkezésére bocsátani.”

2010. november