Szabadpiac és szegénység

Ferenc pápa 2013. novemberében bemutatott “Evangelii Gaudium” című apostoli buzdításában elítéli a szabad piac által vezérelt növekedést. A Pápa szerint azt a nézetet, miszerint “lecsorog a jólét”, vagyis a szabad piaci mechanizmusok jótékonyak a társadalmi igazságosságra és megszűntetik a kirekesztettséget, soha nem támasztották alá a tények. Ezért nem bízhatunk többé a piaci „láthatatlan kéz” erejében (54., 56., 204.).  A szabadpiaci mechanizmusok védelmezői (ld. pl. Samuel Gregg) szerint azonban a piacok felszabadítása igenis sok fejlődő országban segítette a szegénység csökkentését. 

Kérdés tehát, csökkent-e a szegénység a „piaci koordináció” globalizálódásával?

 Hogy közelebb jussunk a válaszhoz, mindenekelőtt tisztáznunk kell, mit értünk szegénységen. Viszonyítható-e a mai szegények abszolút életszínvonala az 1000, 100, vagy akár 50 évvel ezelőtt élő emberek életszínvonalához? Továbbá az egyik ország vagy régió abszolút szegénysége a másikéhoz? Némi töprengés után könnyen belátható, hogy az ilyen összevetés sehova nem vezet. Hiszen az anyagi javak tekintetében az ősemberhez képest ma mindenki mérhetetlenül „gazdagabb”, akinek csak fél dollárja, vagy egy cipője van (a mobiltelefonról nem is beszélve), és a fagyot nem ismerő régiókkal ellentétben északon sok jó meleg ruhára, cipőre, fűtőanyagra van szüksége az embereknek már puszta létezésükhöz is.

Ezért a szegénység vizsgálatakor célszerűbb abból kiindulni, hogy szegény az, aki az adott időben és társadalomban szükséget szenved. Az összehasonlítást pedig a múlt szegényeinek abszolút mértéken számba vett vagyona helyett a jelen gazdagjainak vagyonával érdemes elvégezni.

Az alábbiak ehhez szolgáltatnak némi adalékot – a rendelkezésre álló adatbázisok korlátain belül. A nehézség egyfelől a megfelelő mutatókra vonatkozó hosszabb távú és országonként vagy régiónként összehasonlítható idősorok hiányából adódik, másfelől magának a vizsgált kérdésnek az összetettségéből. A szegénységnek (nélkülözésnek) ugyanis sok dimenziója van: jövedelem, munkával szerzett jövedelem, lakhatási körülmények, anyagi depriváció (megfosztottság, hiány) stb. Sőt, az sem mindegy, hogy adott jövedelmet milyen és mennyi munkával tudja megszerezni az ember, vagyis hogyan alakul az adott intenzitású munka órabére, vagy az adott bérért végzendő munka intenzitása. A statisztika ráadásul keveset tudhat a fizetetlen vagy alulfizetett túlmunkákról is.

Mindezen korlátok ismeretében lássunk néhány adatot, kezdve éppen a legfejlettebb piacgazdaságokkal. 

• Az Eurostat szerint az EU27-ben 2005-ben (ennél korábbi adat nincs) a szegénységgel és társadalmi kirekesztődéssel fenyegetettek aránya 25,7% volt, 2012-ben ennél kisebb, 24,8%. A csökkenés az új („keleti”) tagországoknak köszönhető, amelyek piacgazdasága, s így piaci koordinációja nem mondható fejlettebbnek, mint a 2004-es kibővülés előtti EU15-öké. Ez utóbbiak esetében viszont a szóban forgó arány 2005 és 2012 között 21,6%-ról 23,2%-ra nőtt. Az Unió legsikeresebb piacgazdaságában, Németországban, szintén növekedést tapasztalunk: a szegénységet és kirekesztettséget mérő mutató 1,2 százalékponttal magasabb volt 2012-ben, mint 2006-ban.  
• A 6 éven aluli gyermekek esetében a szegénységi és kirekesztődési ráta a fentiekhez hasonlóan alakult az EU27-ben, de magasabb, mint az előbb említett átlagok. Úgy tűnik tehát, a piaci koordináció egyik eredménye, hogy a kicsiket az átlagnál is jobban sújtja a nélkülözés. 
• Abszolút számokban a helyzet a következő: a szegénységgel és kirekesztődéssel fenyegetettek az EU27 egészében 2012-ben 1,2 millióval kevesebben voltak, mint 2005-ben, az EU15-ökben azonban 9,4 millióval nőtt a számuk, Németországban pedig 887 ezerrel. Az e szociális helyzetben lévő 6 éven aluli gyermekek száma pedig mind az EU27, mind az EU15, mind Németország esetében növekedett. 
• Az OECD adatai szerint az 1980-as évek közepe óta nőtt az adók és szociális transzferek beszámítása nélkül (tehát a tiszta piaci mechanizmusok következtében) a mediánjövedelem 50 százaléka alatt élők aránya nemcsak olyan fejlett európai országokban, mint Finnország, Norvégia, vagy Hollandia, de az Európán kívüli fejlett országokban, így Japánban, Kanadában vagy az USA-ban is (1. diagram), és nemcsak a válság következtében. Ez a szegénységi arány ugyanis már válság előtti években is felfelé kúszott.

1.      diagram 

A mediánjövedelem 50 százaléka alatt élők aránya a teljes népességen belül 

az adók és transzferek előtt (tizedes törtben), 1984/85/86 és 2009/2010

Forrás: OECD.StatExtracts. Income Distribution and Poverty.

A fejlett országok után nézzük a fejlődőket! Ezek azok az országok, amelyekre a „világszegénységi mutatók” általában vonatkoznak. A világszegénység mérése bonyolult feladat. 1990-ben a napi 1 és 2 dollár/fő alatt élőkkel azonosították, később az alsó szintet 1,25 dollárra emelték (vásárlóerő-paritáson számolva). Ők a világ abszolút szegényei. Számuk a Világbank kutatói szerint 1981 és 2005 között 513 millióval csökkent, a 2$-os jövedelemszint alatt élőké viszont 52 millióval nőtt. Nőtt a 2,5$-os szint alatt élők száma is, 401 millióval, 2005-ben elérve a 3,14 milliárdot. Ha azonban a statisztikából kivesszük Kínát, a helyzet sokkal rosszabb! A szóban forgó periódusban az 1,25 $-os küszöb alatt élők száma 113,6 millióval, a 2$ alatt élőké 550 millióval, a 2,5 $ alattiaké pedig 743 millióval növekedett. A szegénységet tehát nem általában a piaci koordináció, hanem az államilag vezérelt növekedést és újraelosztást alkalmazó Kína volt képes hátrébb szorítani. Ugyanezt – Kína szerepét – látjuk a dolgozó szegények (tehát a munka mellett is kevesebb, mint napi 1,25 vagy 2 dollárból élők) számának globális csökkenése esetében is.

Ezzel együtt is kétségtelen, és ez Kína esetében is így van, hogy a piac kiterjedésének jelentős szerepe volt a jövedelmek emelkedésében azzal, hogy a beruházások munkahelyeket teremtettek. Az abszolút szegénység ebből következő mérséklődése azonban nem áll biztos alapokon, mert a piac nagyrész bizonytalan foglalkoztatási formákat hozott létre, tehát a „sebezhető” (angolul „vulnerable”) foglalkoztatottak számát növelte. Az ILO 2012-es jelentése szerint ezeknek a „sebezhető” (vagyis a piaci konjunktúra-mozgásoknak leginkább kitett) foglalkoztatottak száma 2000 és 2011 között 136 millióval emelkedett, elérve az 1,52 milliárdot. Az ezt követő két években további 18,7 millióval gyarapodott számuk, s ezzel a világ foglalkoztatottainak 48 százalékát tették ki 2013-ban. (ILO 2014)

Ám az 1,25 és 2 dolláros küszöbök nem teszik lehetővé a világ minden országában élő szegények számának meghatározását, hiszen a fejlett országokban a szegénységi küszöb ennél jóval magasabb. Shaohua Chen és Martin Ravallion, akik a Világbank közgazdászaiként hosszú évekig kutatták a kérdést, és fejlesztik a mérőszámokat már a kezdetek óta (az eredeti 1$-os küszöböt is ők határozták meg 1990-ben), 2012-ben újabb módszert dolgoztak ki. Ebben már háztartás-statisztikákat is felhasználtak, hogy az adott országban átlagos fogyasztási szinthez mért (vagyis relatív) szegénységet is figyelembe vehessék. Eszerint a „totális szegénységi” mutató szerint szegény az, aki vagy abszolút szegény (napi 1,25$-nál kevesebbel bír), vagy szegénynek számít abban az országban, ahol él. Ez alapján pedig azt kapták, hogy 2008-ban 2,9 milliárd ember volt szegény a világon, köztük 200 millió a fejlett országokban, és a globális szegénységre vonatkozó adat 1990 óta nőtt!

Az érem másik oldala, hogy, mint azt az Oxfam 2014-es jelentéséből tudjuk, a világ 85 leggazdagabb embere annyit birtokol, mint a világ lakosainak szegényebbik fele. A Föld lakosságának leggazdagabb 1 százaléka a 110 billió (110.000 milliárd) dollárnyi vagyonnal rendelkezik, ami 65-szöröse a szegényebb 50 százalék összes vagyonának. Ráadásul 1980 és 2012 között a leggazdagabb 1 százalék 26 vizsgált ország közül 24-ben növelte részesedését a nemzeti jövedelemből. Az USA-ban, ahol a piaci szabadság kétségtelenül a legnagyobb, a felső 1 százaléknak jutott a 2009 óta megtermelt jövedelemnövekmény 95 százaléka, miközben az amerikai társadalom „alsó” 90 százaléka szegényebb lett – írja az Oxfam. 

Továbbá – állítja az ILO World of Work Report 2013 – a nagyvállalatok parlagon heverő készpénzvagyona eléri az 5,1 billió (5.100 milliárd) dollárt a fejlett, és az 1,4 billió dollárt a fejlődő országokban. Mindkét összeg nagyobb, mint a válság előtt volt, és jóval nagyobb, mint 2000-ben. A vállalatvezetőknek kifizetett összegek a válságot közvetlenül követő csökkenés után ma már ismét növekednek. Nemcsak több beruházásra van szükség, hanem arra is, hogy a bérek a termelékenységnek megfelelően növekedjenek – tartja az ILO. A nagy és kisvállalatok közötti szakadék tágul, a kisvállalatok helyzete romlik. A kisvállalkozások erősen függnek a bankhitelektől, és nem képesek a globalizáció előnyeit olyan mértékben kihasználni, mint a nagyok. A társadalmi szerkezetet a gazdagok és szegények közti növekvő vagy tartós jövedelmi különbség jellemzi. E téren a feltörekvő országokban sikerült javulást elérni (Brazíliában például a szegényeknek nyújtott állami készpénz-transzfereknek köszönhető az egyenlőtlenséget jelző Gini-index csökkenése), de még ez sem elég. Nemcsak Közép- és Kelet-Európában, az arab világban, de a fejlett országokban is egyre tágul a társadalmakon belüli jövedelmi szakadék – sorolja a hivatkozott ILO-kötet.

A jövő sem rózsás: az ILO 2014-es Global Employment Reportja szerint a munkanélküliség (az ILO-definíció szerint véve számba) 2013-ban 202 millió főt tett ki, ami 32 millióval több munkát keresőt jelent, mint a válság előtt. Ám ez nem mond el mindent. A jelentés ugyanis azt is állítja, hogy 30 millió ember kiesett a munkaerőpiacról, azaz „reménytelen” munkanélkülivé vált, már nem is keres állást (így nincs benne az ILO-féle munkanélküliségi statisztikában sem). 2018-ig további 13 millió fő válik majd aktív (munkát kereső) munkanélkülivé – szól az ILO előrejelzése – vagyis az álláskeresők száma meghaladhatja a 215 milliót. Ezen felül lehetnek még a reménytelen munkanélküliek tízmilliói. 

Az ILO World of Work 2012-es jelentése azt állítja, hogy az elmúlt két évtizedben (tehát nem a válság következtében) a fejlett országok többségében a középréteg vékonyabb lett. 2006/2007 és 2011/2012 között a társadalmi elégedetlenség az EU27-ben nőtt leginkább a világ nagy régiói közül, de erősödött Kelet- és Délkelet-Európában és a FÁK-ban, az EU27-eken kívüli fejlett országokban és Dél-Ázsiában is, méghozzá jobban, mint a Közel-Kelet és Észak-Afrika által alkotott országcsoportban.

Ugyanez a jelentés az elmúlt év tapasztalatai alapján azt állítja, hogy sem a megszorítási politikák, sem az ezekkel járó munkaügyi szabálylazítás (a munkaerőpiac „rugalmasabbá” tétele) nem serkenti a foglalkoztatást. Azon egyedül a minimálbérek és a foglalkoztatási sztenderdek emelése segíthet, a szegénység és a jövedelmi különbségek pedig az állami beruházások és a szociális védelem erősítése révén orvosolhatók. Továbbá ki kell szélesíteni a demokrácia tereit, bevonni a szociális partnereket a kormányzati politika formálásába. 

Úgy látszik tehát, hogy a piaci koordinációtól mostanában csak kevesen remélik a szegénység, kirekesztettség és a rossz munkakörülmények enyhülését.