(Megjelent: Népszabadság, 2012. augusztus 30.)
Vita
bontakozott ki a Népszabadság hasábjain a magyar gazdaság fejlesztésének
mikéntjéről, valójában azonban a közgazdaságtan „ortodox” tételeiről, jelezve
azok beindult erózióját. A lényegében neoliberális (a tőke és a piac
mindenhatóságában hívő, legfeljebb a fizetőképes keresletet és pénzkínálatot
szabályozó) elmélet és a nem-neoliberális („humanista”, az igazságosság és
méltányosság alapján az államot és az emberi közösségeket is a gazdálkodás
aktív alanyának és céljának tekintő) nézőpont ütközik.
A
neoliberális elméletet képviselő Hetényi kör szerint a
legsürgetőbb teendő hazánkban az adózás reformja. A Csillag-Mihályi szerzőpárossal
egyetértve Magas István is úgy véli,
hogy munkahelyeket nem lehet teremteni (pontosabban az állam nem teremthet),
azok a kizárólag a magánvállalkozások által „teremtődnek”, ha van (fizetőképes)
kereslet. Az államnak csak az a dolga, hogy ezt elősegítse. Esetleg úgy, hogy
az adórendszeren keresztül azokhoz tereli a pénzt, akik biztosan elköltik, mert
olyan szegények. Ám a szegénység enyhítésének említése csak fügefalevél: a tőke
értékesüléséhez kell pénzt dobni (terelni) a piacra, ami „azonnali növekedési
hatást eredményezhet” (Magas). A gazdasági növekedés gondját a piaci folyamatokra
bízó elképzelésről van tehát szó.
Ezzel
szemben az Arisztotelésztől, Szent Tamáson és Adam Smithen át Marxig terjedő európai
humanista vonulatot követő Róna Péter azt állítja, a fizetőképes kereslet
megteremtése a magyar gazdaság fejlődéséhez nem elegendő. Szerinte a termelőalapokat kell
fejleszteni (Duna-Tisza csatorna megépítése, épületek energiafelhasználásának
csökkentését szolgáló program), és a társadalmat kell alkotásra
képessé
tenni (a rasszista-kirekesztő és korrupt magatartásformák visszaszorítása, a
társadalom által ellenőrzött jogállam helyreállítása). Ilyen irányú javaslatok
civil tudományos körben is születtek már 2009-ben, a 90 fokos
fordulat
c. programmal.
Nem
nehéz belátni, hogy a társadalmi jóléthez termelékeny és a környezetet kímélő
technológiák, az ország rendelkezésére álló termelőalapoknak a köz és a jövő
nemzedékek érdekében való felhasználása, az egészségügy és a kultúra magas
szintre emelése, az emberek alkotóerejének felszabadítása kell. Ehhez pedig az
állam ereje, közösség- és termelésszervező képessége. Igaz, nagyon nem mindegy
milyen államé. Egy ilyen program végrehajtására csak az az állam képes, amelyik
a nemzeti tőke (álnevén „középosztály”) érdekei helyett a bérből, fizetésből,
nyugdíjból, segélyből élő többség közvetlen és távlati érdekeit helyezi
középpontba.
Vajon
hogy lehet mégis, hogy nyakunkon a világgazdasági válsággal, szemünk előtt az
euró haldoklásával, a barbár költségvetési megszorítások („kevesebb államot!”)
kontraproduktivitásának bizonyítékaival, lázadások, háborúk és polgárháborúk fenyegető
árnyékában, a neoliberális elmélet még mindig tartja magát?
Természetesen
úgy, hogy súlyos érdekek fűződnek hozzá. A monetáris-neoliberális elmélet szerint a piacon kívül nincs, nem lehet
semmi. A piac pedig működik magától, mint a pinty, az államnak legfeljebb segítenie
kell, mint Magas írja, a „fizetőképes túlkereslet” „megtalálásában” és „elindításában”.
Ez az elmélet a
megmerevedett hierarchiájú világgazdaság erős nemzetgazdaságait, nagy vállalatait
szolgálja. Bár soha sehol nem alakult ki fejlett piacgazdaság erős állam nélkül,
azok, akik ezt az utat már sikerrel bejárták, mára olyan hatalmas tőkékkel
rendelkeznek, amelyek számára a nemzeti piac már szűk. Nemzetközi piacra van
szükségük, amihez viszont elengedhetetlen, hogy velük szemben ne támasszon
konkurenciát az államok szabályozó-újraelosztó-termelő tevékenysége. Jól jön ez
az elmélet a saját – egyébként anno a rendszeralternatíva demonstrációs
hatására kiépülő – „jóléti” államok lebontásában is, pl. az adók csökkentése, a
munkaerőpiaci szabályozás leépítése révén.
De
amikor az elmélet a piacvezetőket, a globális nagytőkét szolgálja, akkor magát
a tőkét szolgálja, hiszen a piaci verseny miatt a tőke lételeme,
versenyképességének záloga a növekedés. Ezért tehát a monetarista-neoliberális elmélet
a globális kapitalizmus adekvát elmélete két értelemben is. Egyrészt mert a
tőke érdekét fejezi ki, másrészt, mert épp oly képtelen adekvát módon leírni a
tőke viszonyait, mint amennyire a tőke képtelen a termelőerők kiegyensúlyozott,
fenntartható és békés fejlesztésére.
Ez
az elmélet az elmúlt évtizedekben éppen azért tudta sikeresen betölteni osztályfunkcióját,
mert elhomályosította az értékfogalmat (az értéket a szubjektív és egzakt módon
mérhetetlen „hasznosság” alapján határozva meg), s ezzel ügyesen kiiktatta a
profitot. A Magas által felidézett neoliberális tétel szerint „a munkaadó
legfeljebb annyit fizet az újonnan felvett munkaerőnek, amennyi jövedelmet az
neki termel” – vagyis a termelés során a munkás által hozzáadott érték egészét kifizetik
bérben. Csiribú-csiribá, eltűnt a profit. Nincs, nem is volt soha.
A
monetarista-neoliberális elmélet alapjait, a neoklasszikus közgazdaságtant, mintegy
másfél évszázada kreálták azért, hogy kiiktassák a marxi munkaérték-elmélet. Knut
Wicksell (1934) kendőzetlen megfogalmazásában: „A
szocialisták (főleg Rodbertus, de még inkább Marx) kezében az értékelmélet a
fennálló rend elleni rettenetes fegyverré vált… Egy új … csereértékelmélet
megteremtése ezért nemcsak elvont elméleti jelentőségű, de elsőrendű gyakorlati
és társadalmi érdek is volt, amelyhez … Menger, Jevons és Walras [az ún
„marginális forradalom” atyjai] kövezték ki az utat”.
A marxi
értékelmélet szerint ugyanis a magántulajdonon alapuló árutermelő társadalomban
a termékek a beléjük fektetett munka mennyisége alapján és arányában
cserélhetők ki egymásra, amely munkát a bérmunkás szolgáltatja, aki nem ennek a
munkának a teljes értékét, hanem csak kölcsönbe vett, elhasznált munkaerejének
értékét kapja meg munkabér formájában. A fennmaradó többletérték (értéktöbblet
vagy profit) pedig a tőketulajdonosé lesz. Minden tőke – eltekintve a rablással
kivitelezett eredeti tőkefelhalmozástól – a többletmunka felhalmozásából ered
úgy, hogy a profitból saját fogyasztása mellett a tőkés újabb termelőeszközöket
vásárol – amelyeket szintúgy emberi munkával hoztak létre.
Felettébb
kellemetlenkedő magyarázat ez a gazdagok gazdagságának eredetére vonatkozóan.
Érthető, hogy le kellett söpörni ahhoz, hogy a magántulajdonon alapuló termelés
jogosnak, igazságosnak és istentől valónak tűnhessék fel. Bizonyságul fejlett
matematikai apparátust állítottak mögé, aminek jóvoltából a diákok túlnyomó
többsége rémálomként éli meg a mikroökonómia vizsgát, és alig várja, hogy
elfelejthesse, amit soha nem is értett. Egyet azonban biztosan megtanul: ami
van, annak úgy kell lennie, az olyan biztos, mint hogy a síkban a nem
párhuzamos görbék valahol metszik egymást, és ezzel kijelölik az egyensúlyi
pontot. A közgazdász feladata csak ezeknek a görbéknek a tologatása, a többit
megoldja a matematikai törvényszerűségek mentén működő piac. Így aztán elfogadják az egyetemi tanár intelmét, hogy –
mint Magas írja – „a munkaadói logikát bolygatni/firtatni a termelő-szolgáltató szektorban nem is
érdemes. Sőt e gondolkodást a gazdaságpolitikának is javallott alkalmaznia”. Ne
gondolkozzunk, ne értsük meg, csak kövessük…
Természetes, hogy a globális kapitalizmus válságával a monetarista-neoliberális
elmélet is válságba jutott, és egyre-másra vitatják tételeit. Hiszen a
nagyarányú munkanélküliség és a nélkülözők tömegének növekedése közepette nyilvánvaló
az alternatíva: a globális nagytőkét vagy az annak (többlet)munkát adó
embereket szolgálja-e a közgazdaságtan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése