Nesze semmi, fogd meg jól! - G8

Tulajdonképpen megnyugtató, hogy vannak, akik vigyáznak ránk. A világ meghatározó gazdasági hatalmait irányító, következésképpen a dolgokat maguk teljességében, rendszerében és lényegében nyilván átlátó állam- és kormányfői rendszeresen összeülnek, és ha nagy a baj, megoldják. Afféle jó House doktorként tudják, vagy ha mégsem, hát kikutatják, minek mi az oka, mi lehet a következménye, és az alapján a megfelelő gyógyírt nyújtják. 

Ha ez így van, csak örülhetünk, hogy a 2012. május 18-19-én Camp Davidben lezajlott G8 találkozó záródokumentuma még csak szót sem ejt a gazdasági válságról. Ha nem beszélnek róla, akkor nyilván nincs… A „válság” szó csak a humanitárius helyzet (a politikai és biztonsági kérdések) kapcsán fordul elő, gazdasági téren csupán „kihívásokról” és „feszültségekről” („challenges”, „stresses”, „strains”) olvashatunk. 

A dokumentum 39 pontjából 8, a terjedelem alapján mindössze 15 % foglalkozik a globális gazdasággal, a többi az energiával és klímaügyekkel, az élelmiszer-biztonsággal, Afganisztánnal, a Közel-Kelettel és Észak-Afrikával, politikai és biztonsági kérdésekkel. Ezek mind égetőek, és jó tudni, hogy olyanoknak van rá gondjuk, akik a globális gazdaságot is kézben tudják tartani…

Persze lehetnek akadékoskodók, akik úgy vélik, hogy ha így lenne, a fejlett világ fejlett vezetői nemhogy megoldották volna már a több mint 3 éve kirobbant, de lappangva már egy évtizede (a hitel- és spekulációs boom tombolása óta) a nyakunkon lévő válságot, de bizonyára meg sem engedték volna, hogy a dolgok idáig fajuljanak. 

Ha a világgazdaság vezetői tudnák, mi folyik itt, már bizonyára megosztották volna velünk. Akkor nyilatkozatukat egy világos helyzetelemzéssel indították volna. Akkor nem állnának tehetetlenül a „hogyan generáljunk növekedést” kérdése előtt, nem elégednének meg annyival, hogy „a megfelelő intézkedések nem mindenki számára ugyanazok”, hogy „üdvözlik az erről szóló európai vitát”, és nem ismételgetnék a „strukturális reformokról”, és a szabadkereskedelemről szóló mantrát. Főleg nem mondanák 3 évtized neoliberális politikájának tapasztalatai után és az eurózóna válságának tükrében, hogy „a kereskedelem, a beruházási és piaci integráció a fő hajtóereje az erős, fenntartható és kiegyensúlyozott növekedésnek.”

Az elemzés hiánya kiszolgáltatottá tesz minket a vak piaci erőknek, amelyek súlyos társadalmi konfliktusok formájában szokták megmutatni önpusztító természetüket.

A gazdasági, humanitárius, környezeti, politikai válság oka a termelőmódban rejlik, a tőkefelhalmozás törvényszerűségeiben, amelyet kiszolgálnak a politikai vezetők, akik e rendszer fenntartására kaptak mandátumot a tulajdonos osztálytól (a pénzzel és médiával támogatott kampányok segítségével).

E válságban és a hozzá vezető úton a kulcskérdés az új érték elosztása a profit és a munkabér között, amely a profittermelés, a mindenki által sokat ismételt, sőt tantervbe iktatott, de lényegében meg nem értett „versenyképességi” követelmény miatt a munkabér kárára alakul. Ennek jele, hogy a bérek aránya a GDP-ben a fejlett országokban a 70-es évek óta jelentősen csökkent (ld. diagram). 

Forrás: Statistical Annex of European Economy Autumn 2010 European Commission Directorate General Ecfin, Economic And Financial Affairs 

Vagyis egyre kisebb mértékben részesednek a létrehozott új értékből azok, akik azt megtermelik. Nyilván egyre kisebb mértékben tudják azt realizálni (megvásárolni) is. Erre „jó orvosság” a hitelezés (mint másnaposságra a sör): a hiányzó fizetőképes keresletet pótolván vásárlásokat hozat előre. Ez történt a most tomboló válság előtt is: a tőke olyan piacra termelhetett, ami nincs! Így eladhatatlan termékei, mint a bérből élők tartozása nyertek új életet és hoztak profitot számára (amíg a globális pilótajáték össze nem dőlt). És ez persze igaz a hitelből vásárló vállalatokra, államokra is. Ez utóbbiak ráadásul a bankmentéssel nyíltan átvállalták a tőke veszteségét: államosították a magánveszteséget. Most pedig ezt szeretnék megfinanszíroztatni a bérből élőkkel, ami persze teljes egészében nem lehetséges, sőt még részben is nehezen. Amíg azonban a veszteségeket nem „nyeli le valaki”, addig a válság nem ért véget. Mint éppen a „csúcsok csúcsának” helyet adó USA legnagyobb bankjának, a nemrégiben tetemes veszteséget elkönyvelő JP Morgan-nek az esete is bizonyítja. Azé a banké, amely 2008 októberében az elsők között kapott 25 milliárd dolláros mentőövet az amerikai kormánytól, és amelynek vezére, Jamie Dimon az egyik leghatározottabb ellenzője a pénzügyi szabályozás elmúlt években történt szigorításának az USA-ban. A mostani, egyelőre csak 2 milliárdra becsült veszteségek oka, hogy a bank nem volt eléggé elővigyázatos a befektetéseivel…

Camp Davidben, mint várható volt, a „világ vezető gazdasági hatalmai” elhatározták, hogy a gazdasági növekedésre vesznek irányt. A növekedést persze úgy kell támogatni, hogy közben azért a megszorításokat is folytatni kell, minden országnak rendbe kell tennie államháztartását. A G8 elkötelezte magát Görögország euró-tagsága mellett, ha Görögország eleget tesz a mentőcsomagokkal járó kötelezettségeinek. A G8 egyszerre fújt hideget és meleget…

Mindeközben a görögök eurózónából történő kiválására, az eurózóna széthullására (kétsebességűvé válására) már a legkülönbözőbb forgatókönyveket alkották meg a világon, és folyik a minderre vonatkozó pénzügyi spekuláció. Az a spekuláció, amely a „szabályozni kell a pénzpiacokat” szintén évek óta unalomig ismételgetett – és mint a JP Morgan fenti esete mutatja lényegében üres – kívánalma ellenére a válság kirobbanása óta (a Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS szerint) nemhogy kisebb lett volna, de nőtt! 

A G8 növekedéspárti, és „különböző megoldásokat” megengedő végkimenetét a média úgy értékelte, hogy a megszorítások és szigorú (deflációs) monetáris politika mellett kardoskodó Angela Merkel most egyedül maradt a növekedéspárti hangokkal szemben.

De valóban így van-e?

A gazdasági növekedés feltétele a profitabilitás. Tehát a növekedés serkentésére vonatkozó elhatározás lényege, hogy állami pénzből így vagy úgy, profitot kell adni a tőkének. De honnan lesz ehhez pénz? A tőkétől nem jöhet, hiszen neki adják... A munkából - bérből, fizetésből, nyugdíjból, segélyből élőktől? Az csak további megszorításokkal lehet… Az állami eladósodásból? Hiszen éppen ez ma a fő probléma... Pénznyomtatásból, mint javasolják egyes közgazdászok, hogy t.i. „el kell inflálni az adósságokat”? És annak terhét ki fogja viselni…? 

Nem kell sok ész hozzá, hogy megértsük: profitorientált gazdaságban növekedés csak akkor lehetséges, ha a termelők számára profitot hoz. Ha a bérek a termelékenységnél jobban nőnek, sőt, már akkor is, ha pont annyival, nem érdemes termelniük, hiszen akkor csökken, de legalább is nem nő a profitráta. Ilyenkor szokás inkább a nagyobb hasznot ígérő pénzügyi műveletek felé fordulni, aminek következményeit ismerjük. Profitorientált gazdaságban a növekedéshez tehát ugyanazt azt kell csinálni, ami a válságig a növekedést biztosította, és egyben a válságot okozta: újra kell osztani az új értéket a tőke javára. 

A kör tehát minduntalan bezárul, egy helyben forgunk – amíg le nem vetjük a berögzült gondolkodási sémák béklyóját. 

E válságból két kiút van, amely azonban végső soron csak egy. 

Az egyik a termelőalapok megújítása a profitorientált magántőkés termelés alapzatán, új technológiákra (jelen esetben nanotechnológia, biotechnológia, ezek kombinációja, zöldtechnológiák) épülő új termelési szerkezet kialakítása a régi helyébe. Az így előálló jó konjunktúrában nőhet a foglalkoztatás, enyhülnek a szociális feszültségek. Ám ehhez egyrészt le kell írni, „ki kell dobni” a régi technológiákat, másrészt pótlólagos erőforrásokra van szükség az újakra épülő ágazatok felépítéséhez. A legutóbbi világméretű válságok idején ezt a fejlett világ mindig kívülről szerezte meg. Az 1929-33-as válság után a világháborús rablással (Németország, Olaszország). az USA-ban az állam eladósodását eredményező fegyverkezéssel, a II. világháború után Európa az USA-tól kapott Marshall-segéllyel – mindezt az USA a dollár nemzetközi tartalékvaluta szerepe miatt a világból tudta finanszírozni –, a 70-es évek olajárrobbanása idején a fejlődő országok eladósodása majd adósságtörlesztése révén, amely az elavult tőkék újra profittal hasznosulását, illetve (a 80-as években) nettó erőforrás beáramlást eredményezett a fejlett országok számára. Nem véletlen, hogy ma mindenki Kínával akar együttműködni, és szinte „követelik”, hogy Kína szálljon be az euróválság finanszírozásába. Erre azonban Kína már csak saját belső problémái miatt sem hajlik. Jobb híján tehát marad a globális és helyi háborúk lehetősége. 

A másik út a profittermelés háttérbe szorításával a GDP termelésének és elosztásának egyidejű radikális megváltoztatása, hogy a létrehozott új érték ne a társadalom egy szűk rétegének (a termelőeszközök tulajdonosainak) kezében összpontosuljon. A termelés és fogyasztás egyensúlyának megbomlását ugyanis csak így lehet kiküszöbölni. Ennek az új termelőmódnak már megvannak a csírái a helyi, közösségi termelés, helyi pénzek kialakulása formájában. Ám ezek csak terjedésük mértékében tudják kiküszöbölni a versenygazdaság okozta bajokat. 

A két kiút azért csak egy, mert az első nem old meg semmit, legjobb esetben is csak újrafutja azt a kört, ami a válsághoz vezetett, ezért csak elodázza a másodikat. Kérdés azonban, hogy még egy futamhoz van-e elég tartalék a társadalom többségét kitevő bérből, nyugdíjból, segélyből élők oldalán. Mert a terheket ismét ők fogják viselni. 

A csúcstalálkozó tehát jottányit sem vitt minket közelebb a profitszempontú kapitalista világ szülte válság megszűntetéséhez…

2012. május 20.