Egy tralfamadori a prolikról

A gyerek, akire nem figyelnek, éljen jómódban vagy szegényégben, rosszul érzi magát. Amikor kiköt Zacher Gábor drogklinikáján vagy a rendőrőrsön, vagy verekedésbe keveredik, falfirkát csinál, esetleg meglopja az apját, a szülő sokszor csodálkozva mereszti a szemét – nem érti, mi történt.

Az ILO legújabb jelentése szerint a világon ma 456 millió dolgozó (!) ember él a családjával napi kevesebb mint 1,25 dollárból (havi 8-9 ezer forint per fő) és 900 millió azoknak a száma, akik kevesebb, mint napi 2 dollárból – ez kb. a magyarországi segélyszint felének (!) felel meg (13-14 ezer forint per fő). Vagyis a világ dolgozóinak 29 %-a, tehát minden harmadik, és vele családja él így. Holott a világon az egy főre jutó GDP (vásárlóerőparitáson) 11.800 dollár, e szintnek a 150-200 szorosa.

A globális munkanélküliség ma 200 millió fő, 27 millióval több, mint 2007-ben. Az elkövetkező 10 évben évente 46 millió ember lép be a világ munkaerőpiacára, tehát legalább 600 millió munkahelyet kellene létrehozni a szociális katasztrófa elkerüléséhez.

Az EU27-ben a válság következtében 5 millióval, 23 millió fölé nőtt a munkanélküliek száma. 116 millióan szenvednek anyagi vagy szociális kirekesztettségtől. Ezen belül 83-84 millióan élnek a szegénységi küszöb (a mediánjövedelem 60 %-a) alatt, ami természetesen jóval magasabb, mint napi 1-2 dollár, de az európai társadalmakban mégiscsak komoly nélkülözést jelent. Ennek csak alig egynegyedével (20 millióval) csökkentésére vállalkozik a 2010-ben megszületett Európa 2020 stratégia, és ráadásul az ehhez szükséges gazdasági növekedésnek még csak a jelei sem látszanak.

Az anyagilag szegények és azok közül is sokan, akik nem élnek nyomorban, rosszul érzik magukat e világban. Sérelmezik, hogy a dolgok a fejük felett történnek, hogy nincs tényleges beleszólásul még a helyi ügyek intézésébe sem. Ez a tömeg nagyrészt passzív, tudatlan, enervált és szkeptikus. Orwell a második világháború után született híres művében, az „1984”-ben így ír: „A proletároktól” [akik a társadalom 85 %-át teszik ki] „nincs mit félni. Magukra hagyva tovább dolgoznak, szaporodnak és halnak, nemzedékről nemzedékre, évszázadról évszázadra, s nemcsak hogy lázadásra nem fognak érezni semmilyen ösztönzést, hanem még azt sem lesznek képesek felfogni, hogy a világ másféle is lehetne. Ők csak akkor válhatnának veszélyessé, ha az ipari technika fejlődése szükségessé tenné, hogy magasabb fokon képezzék őket. …azonban … a népoktatás színvonala ténylegesen hanyatlóban van. Hogy milyen véleményeik vannak vagy nincsenek a tömegeknek, azt” [a világ urai] „közömbös dolognak tekintik. A tömegek számára megengedhető az értelem szabadsága, hisz azoknak nincs intelligenciájuk. … Ha lehet még egyáltalán reménykedni valamiben, csak a prolikban lehet! … Ahol egyenlőség van, ott józan ész is van. Előbb-utóbb be fog következni: az erő öntudattá alakul át. A prolik halhatatlanok. … A végén csak fel fognak ébredni. S mielőtt ez megtörténne – lehet, hogy csak egy évezred múlva – addig is életben maradnak, mindennek ellenére, akár a madarak, testről testre adva át egymásnak az életerőt…”

A prolik valóban halhatatlanok (naponta termeli őket újra a mindent átható profitharc), viszont Orwell óta hatalmasat fejlődött a kommunikáció, 1989-ben a kapitalizmussal szembeni alternatívával kísérletező kelet-európai rendszerek bukásával együtt beköszöntött az internet világa. Ennek jóvoltából az „öntudatra ébredés” jelei is látszanak, például a szociális civil mozgalmak globális szerveződése, a Világ Szociális (Társadalmi) Fórum (WSF) formájában.

Ezek a kusza, mindig új és új akciókban egyesülő mozgalmak mintha csak Orwellnek üzennének: jelszavuk a ”Lehet más a világ”, döntéshozatalai mechanizmusuk a teljes egyenlőség (konszenzus), „intelligenciától” nem korlátozott szabad értelmük egyszerű képletei között szerepel „az embereket a profit elé” („Peoples not profit”, „Peoples first”), a „foglaljuk el” („Occupy!”), vagy a „mi vagyunk sokan” („We are the many”, „We are the 99%”).

Bár következetlenségeik, szervezetlenségük és parciálisságuk miatt jogos bírálatok is érhetik ezeket a szerveződéseket, sokan csak annyi energiát fordítanak rájuk, hogy résztvevőikkel együtt megbélyegezzék (ld. pl. a belga miniszterelnök, Guy Verhofstadt kijelentéseit) vagy lenézzék, kigúnyolják, őket (ld. pl. az „Anti-Davos” c. blogbeírás alatti egyes hozzászólásokat.) Ők bizonyára nem olvasták az „1984”-et, szomorú bizonyítékaként annak, hogy Orwellnek a népoktatás hanyatlásáról szóló jóslata ma is fájóan igaz. De a vádaskodás vagy gúnyolódás papírnyilai lepattannak a megállíthatatlanul repülő társadalmi idő vasszárnyáról. A pillanatfelvételek a megértés számára csalfa szirének. A hamari ítéletek pedig csak a tudatlanságot tükrözik.

Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd c. regényének főszereplője találkozik a Tralfamador bolygó lakóival, akik egészen másképp látják az időt, mint az emberek. Vegyünk például egy tájat hegylánccal, sivataggal, szakadékkal. A tralfamadoriak körbenéznek, és látnak mindent, a hegycsúcsokat, az eget, a sivatagot, a madarakat, a lábuknál a kavicsot, hátuk mögött a szakadékot. Az emberek ellenben úgy látják mindezt, mintha fejükön egy acélgömb lenne, azon csak egy kicsi nyílás, amelyhez egy kétméteres csövöt forrasztottak és az egészet egy sínen gördülő kocsira rögzítették volna. A kocsi halad, de az ember mindig csak egyetlen pöttyöt lát a világból, és nem marad más választása, minthogy bármit lát is, azt mondja: „Ez az élet.”

A WSF mozgalmai a „halhatatlan prolik” megnyilatkozása. Ha nincs a fejünkön a Vonnegut által leírt acélgömb, és akarjuk, akkor láthatjuk, honnan jön, merre tart és milyen tájba illeszkedik a WSF vonulata. Gyökerei a pénzügyi spekulációknak is tág teret engedő neoliberális globalizációban (1997/98-as délkelet-ázsiai pénzügyi válság), illetve a vele szembeni tiltakozásokban (brazil földfoglalók mozgalma, Seattle 1999 stb.) lelhetők fel, figyelme a szegénység, kirekesztés és a környezet problémái irányába mutat.

2012 januárjában a brazíliai Porto Alegrében megrendezett 12. WSF témája a környezetvédelem, a 2012 nyári Rio+20 találkozóra való készülés volt, mottója pedig: „Kapitalista válság, társadalmi és környezeti igazságosság”. A rendőrség adatai szerint 15 ezren vettek részt, ami kevesebb, mint a korábbi években, a rendezők azonban 40 ezerre becsülik a létszámot, merthogy oda a belépés bárkinek szabad. De ez a „dzsembori” nemcsak ebben különbözik a davositól. Hanem például abban is, hogy ide eljött, sőt nyitó beszédet mondott a világgazdaság új erőcsoportjaként számon tartott BRICS országok egyik oszlopos tagjának, Brazíliának a miniszterelnöknője, a szó szerint szegény proliból lett Lula da Silva neveltje és utóda, Dilma Rouseff, míg Davosban csak minisztereivel képviseltette magát.

Rouseff, aki Latin-Amerika „zászlós hajójának” kormányrúdjánál áll, a televízióban is közvetített megnyitójában támadta és kudarcnak nevezte az Európa által megvalósított megszorító politikát, és felhívta a figyelmet rá, hogy Brazília az elmúlt évtizedben 25 millió embert emelt ki a szegénységből. Méltatta a társadalmilag tudatos gazdasági fejlődést, ami a társadalmi részvétel erősítésében (a közvetlen demokráciában), a kulturális sokszínűségben áll. Érdemes itt emlékeztetni egy másik miniszterelnöknő, a német Angela Merkel kijelentésére, miszerint a multikulturalizmus német kísérlete megbukott. Rouseff olyan fejlődési modell megalkotására hívott fel, amelyben a növekedés és foglalkoztatás mellett a társadalmi részvétel és a jogok kiterjesztése áll. Ezzel szemben Európában nem lehetett szó a válságcsomagot érintő görög népszavazásról, sőt Brüsszel alá akarják rendelni a görög költségvetést.

A WSF-nek otthont adó Brazília sokat tesz a szociális jogok gyakorlatba ültetéséért. Rouseff kormánya 2011-ben több program összevonásával és friss állami pénzekkel útjára indította a „Nyomormentes Brazília” (Brasil Sem Miséria) tervet, amely a szegénység teljes felszámolását célozza 4 év alatt. A korábbi programokhoz (pl. Bolsa Familia) hasonlóan a családok készpénztámogatást kapnak az oktatásban, egészségügyi vizsgálatokon, oltásokon való részvételért cserébe. Eddig ezek a programok 12,7 millió családot (50 millió főt) értek el. A „Nyomormentes Brazília” további 16 millió mélyszegénységben (kevesebb mint napi 1,5 dollárból) élő ember sorsán fog javítani. Havi 22-200 dollárt kaphatnak a családok, és a program keretében sor kerül infrastrukturális beruházásokra is (víz, villany, csatorna). Mindezen túl például helyi fizetőeszközt bevezető közösségi bankokat is nyitnak (pl. a Rio de Janeiro-i nyomortelepek számára).

Brazília ráadásul aktívan részt vesz az új típusú („post-liberális”) regionális együttműködési törekvésekben Latin-Amerikában. 2008 decemberében Brazíliában rendezték meg az első, Latin-Amerika és Karibi térség az Integrációért és Fejlődésért Csúcsértekezletet, amelyre sem az USA-t sem Kanadát nem hívták meg, és ahol egyebek között követelték az USA Kubával szembeni embargójának feloldását. Brazília számos bilaterális egyezményt kötött a Chávez vezette Venezuelával, és erősödő kapcsolatokat ápol nemcsak a többi BRICS-országgal, de például Iránnal is.

A „proliknak” tehát erős pártfogójuk akadt. A történelmi idő halad, nem árt levenni fejünkről az acélgömböt...

2012. február 1.