Zheller nevű olvasóm megtisztelt azzal, hogy igen releváns kérdéseket vetett fel a „Nesze semmi fogd meg jól! – G8” posztom alatt. Mindegyik kérdés egész tanulmányt érdemelne (nem egyről írtam is már itt, vagy másutt), de mindenesetre többet, mint a megjegyzésre írt válasz. Ezért, és mert a kérdések közérdekűek, ezzel a blogbejegyzéssel válaszolok. (A főbb kérdésköröket külön címszó alatt tárgyalom, Zheller kedves olvasómtól idézett mondatokat dőltbetűvel szedem.)
Mi termelünk, ki, kinek és miért?
„Egyre nő azoknak a gazdasági tevékenységeknek a súlya, melyek nem a létfeltételek megteremtéséhez kötődnek”. Csakhogy ki mondja meg, mik azok a „létfeltételek” a 21. században? A vegetáció? Hiszen akkor már az ősember sem csak arra termelt! (Pl. igen korán díszíteni kezdte szerszámait, ékszereket készített stb.) Miért nem létfeltétel a hegymászás vagy az üvegfestés? És mi különbözteti meg ezeket a százezres variációban gyártott mobiltokoktól, a sztárcsináló vagy botrányműsoroktól? Ma mindkét fajta tevékenység alárendelődik a profittermelésnek, vagy függ tőle. Úgy is, hogy nem mindenkinek lehet része benne, és úgy is, hogy a tömegek nem választhatják meg, mit kapnak. Rengeteg olyan dolgot állítunk elő, amire semmi szükségünk nincs, miközben keveset azokból, amikre nagy szükség van, csak nincs, aki fizessen érte.
Itt tehát két dolog keveredik. Az egyik, hogy mára a termelőerők eléggé fejlettek ahhoz, hogy az élet élvezetével töltsük napjaink nagy részét (bumpy-jumping, kertészkedés, sport, amatőr filmkészítés, üvegfestés, olvasás stb.), a másik, hogy a tőke csak azt termeli, amire fizetőképes kereslet van, sőt maga termeli is az ilyen keresletet (mindenféle drog,beleértve az agymosó, hazug szappanoperákat, sztárcsináló versenyeket stb.). Ez utóbbi egy "Mátrix"-világ (ugye, látta a filmet?) Abban él a nép többsége…
Összegezve: a szükségletek (létfeltételek) elismerése – vagy ami ugyan az – kielégítése a kapitalizmusban a profittermelés szempontjainak alárendelt.
Mi, és honnan származik az intelligencia, a kreativitás?
A fent jelzett tevékenységeket szolgáló árutermelés kielégítéséhez „az oktatási rendszer nem alkalmazkodik”. De igen, alkalmazkodik, csak a „piacképes”, vagyis a tőkét szolgáló tudást favorizálja. Csak azt a kreativitást, ami erre a profittermelésre használható. A közösségi társadalommal kapcsolatos bármiféle „kreativitást” írtja, mert fél tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. Vagyis: gépiesen (értsd a profitszempontnak alárendelve) támogatják a „kreativitást”, vagyis korlátok között. Légy kreatív, hogy a piacon profittá változtathasd (változtathassuk) ötletedet, és reménykedj benne (van rá esélyed), hogy te is meggazdagodsz belőle. Ld. pl. Facebook…
„Az ilyen fajta képességek a társadalomban nem egyenletesen oszlanak el”. De igen, még ha most ez nem is látszik. A közösségnek sokféle kreativitásra van szüksége, és ez mind kifejlődik, sokszor ott, ahol első pillanatra nem is várnánk, ha erre a szükségletre irányul az egyes emberek léte is. Ma csak a kreativitás egyes fajtáit jutalmazza a társadalom (azokat, amelyekből – minél olcsóbban – profitot lehet csinálni), másokat nem (amelyek a profit ellen hatnak), miközben lenézi azokat a tevékenységeket, amelyek LEHETŐVÉ TESZIK a kreativitás kibontakozását. Éppen ezért ez a társadalom nem ad lehetőséget az egyének mindenoldalú fejlődésére, és így a „tehetség” valami veleszületett, kiváltságos dolognak tűnik, miközben elválaszthatatlanul hozzáragad az „érvényesüléshez” (az elért életszínvonalhoz).
Ha nem kell széklábat faragnia Michelangelónak, mert azt szívesen megteszi helyette más, akkor Michelangelo szoborhat. DE!!! Kertész Ákos: Makra (olvasta, ugye?) No lám, művészi vénája egy vasmunkásnak is lehet, és sokuknak van is, csak nekik nincs rá idejük/pénzük/inspirációjuk, hogy kibontakoztassák, egyáltalán felfedezzék magukban.
Ön mérnök, én közgazdász vagyok, de lehetne ez fordítva is. Sőt, talán mindkettőnk lehetne sportban kiváló, ha kisgyermek kora óta azt csinálja. Vagy művész (akár alkotó, akár előadó – ki mindenkiből lett színész, csak mert AKARTA – és kifejlesztette magában ezt a képességet)! És így tovább. Ön pl. akár újságíró is lehetne, én meg pedagógus, de akár mindkettőnk lehetne növénynemesítő, vagy kertépítő, belsőépítész, gyógyászati segédeszköz gyártó stb. – mind csak tanulás kérdése. A minap egy világhíres geológussal hallottam riportot a rádióban (Bárdossy György), aki elmondta, hogy csak azért lett geológus, mert az anyja, egy családi barát tanácsára arra a szakra irányította őt, pedig ő azt sem tudta eszik-e vagy isszák a geológiát. Vajon vele született tehetsége tette-e ezt az embert geológussá?
Róna Péter nemzetközi hírű közgazdász festőművésznek készült, igen tehetséges is volt, de sorsa úgy hozta, hogy ezt a pályát el kellett hagynia, közgazdásznak tanult, s lám, évfolyamelsőként végzett Oxfordban. Vajon bizonyítja-e ez azt, hogy Róna Péter tehetségesebb közgazdász, mint amilyen tehetséges festő (lehetett volna)? Lionel Messiből, a tehetségesen focizó kisfiúból sosem válik a világ egyik legendás játékosa, ha a Barcelona (amely jó érzékkel pénzt látott benne) nem finanszírozza gyermekkori hormon betegségének kezelési költségeit. Vajon, ha nem kap ilyen kezelést, az azt jelentette volna-e, hogy „nem tehetséges focista"? Vajon „alkati kérdés”-e a 20 kiló súlyfelesleg? Vajon genetikailag alulfejlett-e az a gyerek, aki kisgyermekkorában az agy fejlődéséhez szükséges tápanyagokat és szellemi inspirációkat nem kapja meg, és az iskolai felmérés alapján „kisegítő osztály”-ba kerül? Vajon lett volna-e Mozartból Mozart, ha nem áll otthonában a zongora, amin alig pár éves korában már játszhatott? Vajon nem lett volna-e zenész Einstein (gyerekkorában hegedülni tanult), ha 5 éves korában apja nem mutatja meg neki az iránytűt?
A tehetség és társadalmi helyzet (a körülmények) kapcsolatára vonatkozó példák sora végtelen… E témában (mi is az intelligencia, a tudás) ajánlom még a „Gettómilliomos” c. filmet.
Ma, a puszta szemlélet számára úgy tűnik: a társadalom tehetséges és tehetségtelen emberekre oszlik, okosakra és butákra. De ez csak a jelenség, a felszín, ami alatt oly nehéz fellelni a lényeget. Sokaknak beletörött a bicskája a nagy filozófusok közül is, amíg nem jött Marx, az elődök eredményeinek kritikai összegzésével, ill. az eredmény feje tetejéről a talpára állításával (Hegel esetében).
„A tehetség/fantázia/kreativitás/hasonlók …egy Gauss-görbe szerint [oszlik el] … az alsó kétharmadnak egyre kevésbé jut szerep a gazdaságban … De NEM A TULAJDON VISZONYOK MIATT, hanem mert objektíve nem alkalmasak rá.” – írja Zheller.
Pedig – a fent elmondottak értelmében – a tehetség-eloszlás igenis a tulajdonviszonyok miatt mutat Gauss-görbét. De mutat-e valójában? Ki mérte/méri meg, és hogyan??? A profit- vagy bértermelő képesség, a vagyoni helyzet alapján? Vagy olyan egyszerűen, hogy megmérik a hetedíziglen szegény család gyermekeinek az IQ-ját és összehasonlítják a Berkeley-n végzett amerikai középpolgáréval? És milyen IQ-teszttel? Ezek a tesztek tele vannak olyan kérdésekkel, amelyek egyrészt az iskolázottságtól függően válaszolhatók meg (pl. matek), másrészt és ugyanakkor a kapitalista gondolkodásban fogantattak (pl. üzleti jellegűek). Az IQ-teszt továbbá egy adott pillanatban egy adott állapotot mér. Vajon bizonyítja-e minden további nélkül a nagyobb pontszámot elérő ember nagyobb tehetségét?
Mikor megszületünk, kb. 200 hang kiejtésére vagyunk képesek, és mindent fejjel lefelé látunk (a kép így vetül a retinára). A környezeti hatásoknak (a tapasztalásnak) köszönhetően tanulunk meg látni (az agy visszafordítja a képet) és beszélni is – miközben az eredeti 200 hang az „anya”-nyelvünk kb. 40 hangjára csökken. Mindeközben környezetünk milliárd rezdülését észleljük, s ha a rezdülések száma kicsi, nem sok lesz, ami eszközünkül adódik. Aki valaki Kopernikusz előtt élt, azt hitte, a Nap forog a Föld körül… és ha időutazással idejöhetne közénk, vajon mire menne...? És bizonyítaná-e ez az ő unintelligenciáját? (Javaslat: Kaspar Hauser c. film.)
Adottságokkal születünk, de hogy az adottságok közül előbukkan-e valamelyik, és ha igen, melyik vagy melyek, és ezekből melyik/melyek és mennyire válik/válnak képességgé, azt környezetünk határozza meg.
Összegezve: a tehetség/kreativitás/fantázia/intelligencia (mindezek felszínre bukkanása és kifejlődésének mértéke) elsősorban a környezeten múlik - nemcsak hogy „tanulható”, de egyenesen „tanult” dolgok.
Vajon kinek az érdeke, kit-mit szolgál annak hirdetése, hogy aki alul van, az tehetségtelen, nem kreatív, aki meg felül, az a saját „veleszületett” érdemének köszönhetően van ott…?
A munkanélküliség oka
„A gazdasági tevékenységek általában hosszú távon az emberek egyre kisebb részének tudnak munkát adni.” Ez a legnagyobb tévedés, illetve téveszme – a kapitalista gondolkodás pillanatnyi győzelmének jele. Ugyanis a TŐKE az, amelyik egyre kevesebb embernek ad munkát (pontosabban munkalehetőséget, mert a munkát a munkás adja). A technika csak a termeléshez szükséges élőmunkaórák számát csökkenti – vagyis lehetővé teszi, hogy mindenki kevesebbet dolgozzon, mint addig, és persze azt is, hogy kevesebben dolgozzanak ugyanannyit, vagy többet. De a két lehetőség közötti választást a termelési mód határozza meg. Ma (a profittermelés viszonyai között) az az általános törvény, hogy aki dolgozik, sokat dolgozik, abszolúte vagy relatíve kevesebb bérért, mint korábban. Az áru- ill. profittermelő piaci versenyben maradás kényszerít arra, hogy ugyanannyi (sőt több) munkát mind kevesebb béráldozat (költség) árán szerezzen meg a tőketulajdonos.
Összegezve: a technológiai fejlődés kiszorítja az élőmunkát, de csak a tőke szorítja ki a foglalkoztatást (termel munkanélküliséget). Vagyis: a technika jóvoltából mindenkinek kb. napi 4-5 órát kellene dolgoznia, sőt talán még annyit sem (ld. Ha mindenki dolgozna…), a tőke számára viszont ez nem hozna profitot.
Vegetárius oroszlán – avagy alkut kötni a tőkével
„Új "alkut" kötni a "tőkével", … cserébe a profitráták csökkennek - de marad a rendszer”. Zheller itt valószínűleg nem a profitrátára (profit/lekötött tőke), hanem a kizsákmányolási rátára (profit/bér) gondol. A profitráta ugyanis tendenciálisan, azaz történelmileg, csökken. Ezt próbálja meg ellensúlyozni a tőke a kizsákmányolási ráta növelésével. Továbbá azzal is, hogy az egyes vállalat modernebb technológiát vezet be, aminek következtében termelékenysége nő és egységköltsége csökken, így ugyanazon az áron, ami a piacon uralkodó, nagyobb egyéni profitrátát tud realizálni. De csak addig, míg az újabb technológia el nem terjed, amíg a magasabb termelékenység általánossá nem válik – mert akkor az árak ehhez az újabb (kisebb) egységnyi értékhez fognak igazodni. Vagyis: az egyes tőke törekvése arra, hogy profitjának tömegét és rátáját növelje, eredményezi azt, a konkurencia általános törvényei miatt, hogy a profitráta végül is csökken. (Lám, mi mindent kellene tudni ahhoz, hogy megértsük, mi folyik a globális profitgazdaságban…?)
Visszatérve tehát: a(z egyes) tőke sosem fog abba belemenni, hogy csökkenjen a profitrátája, vagy akár a profit/bér aránya (kizsákmányolási ráta). Nem „gonoszságból”, hanem egészen egyszerűen azért, mert lételeme a profitráta növelése (ez a versenyben maradás ára). Tőke és általános konkurencia – azonos fogalmak. Ha az egyik megszűnik, megszűnik a másik. Illúzió azt hinni, hogy megy ez külön-külön. Egyáltalán nem is érthető, miért kéne megőrizni a tőkét, ha nem akarjuk megőrizni a konkurenciát? Ha világszinten meg lehetne „zabolázni” a tőkét, úgy, ahogy Zheller olvasóm írja, akkor az már nem is tőke lenne…
Összegezve: a „mátrixvilág”, amiben a társadalom döntő többsége él, elzárja a perspektívát a másfajta társadalmi kooperáció előtt, elképzelhetetlenné teszi az olyan társadalmat, amelyben nincs tulajdon („Imagine there is no possession – I wonder if you can”, énekli John Lennon), holott az emberiség, eddigi történetének 85 százalékában közösségi módon élt, egymás különböző, de a körülmények hatására változó képességeire és teljesítményére támaszkodva. Sőt, csak így tudott emberré válni – az ember biológiai és társadalmi fejlődése egyszerre zajlott.
Technológiai fejlődés és háborúk
A mikroelektronikai alapú ciklust csak egy új technológiai paradigmára épülő ciklus válthatja fel (kb. az, amiről Zheller is ír: nano-, bio-, zöldtechonlógiák), de ehhez – mint már oly sokszor leírtam – erőforrásokra van szükség: „kidobni” a régi termelőerőket, és újakat, új termelőegységeket, új struktúrákat építeni fel helyettük. Vajon honnét, kitől lehet beszerezni ezt a pótlólagos erőforrást? (Erről szólt a „Nesze semmi…” c. poszt.)
Az elmúlt hosszúhullám technológiai paradigmája a mikroelektronika volt, ami valósággá változtatta a korábban csak a scifi-kből ismert hadviselési technikákat. Ma már gyakorlatilag közvetlen emberi jelenlét nélkül lehet háborút vívni, embereket, városokat, a természetet pusztítani. A háborúk lehetősége (és gyakorlata) mindaddig fennáll, míg létezik olyan erő a társadalomban, amelynek létfeltétele a termelőeszközök kizárólagos birtoklása.
Emlékeztetek rá, hogy a korszerű elektronikai berendezésekben (mobil, TV, SZG stb.) valamint a haditechnikában mindenütt használt ritka földfémek (17 elem, pl. uránium, tórium, szkandium, ittrium) termelésének 97 %-a Kína kezében összpontosul, és Kína maga ennek 60 %-át használja, a többit pedig – eddig – exportálta. De mivel nagyon környezetszennyező a kitermelés, no meg a készletek (a világ tartalékainak 48 %-a!) kímélése végett is, Kína most csökkenti a ritka földfém-exportot. Az USA-ban (világtartalékok 13 %-a) a bányászat 2002-ben leállt, mert a kínai export kiszorította a világpiacról. Angela Merkel legutóbbi afrikai körútján a ritkaföldfémek kitermelési lehetőségei után kutatott. Kína katonai kiadásai gyorsabban nőnek, mint a GDP, ugyanakkor Kína teljes gőzzel a kapitalizmusra vette az irányt (a magántulajdon súlya sebesen nő stb.). A maihoz fogható 1929-33-as világgazdasági válságból pedig mindaddig nem volt kiút, míg a II. világháborús fegyverkezés (és rablás) be nem indult… Az egész kérdéskör külön posztot érdemel, itt csak jelzem, mi mindent kell számításba venni.
Persze sok keresztény hiszi, hogy Krisztus feltámad, és akkor majd az oroszlánok nem esznek húst, és van olyan közgazdász, aki szerint a tőke megvan profit és az érte folyó harc nélkül, és még többen gondolják, hogy csak egy „jó elitre” van szükség, és a dolgok jóra fordulnak. A történelem és a közgazdasági törvényszerűségek (egyszóval a tudományok) azonban mást mondanak, ezért e fenti elképzelések csak a hit területén virágoznak. A hit pedig olyan, mint az ízlés, ahol nincs helye vitának. De gustibus non est disputandum.
Összegezve: a háború a javak elosztásáért folyó harc egyik eszköze, ezért amíg ilyen harc létezik, sosem szabad elfeledkeznünk erről a beépített lehetőségről.
2012. május 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése