Lehet-e politikai feltételeket szabni egy hitelkérelemnek?

Az Európai Unió súlyos kérdés előtt áll: továbbfejlődik-e, vagy a szétesik. E kérdés nem pusztán a mai világgazdasági válság következménye – már csak azért sem, mert e válság sem „véletlen” – hanem magának az integrációnak, a globális tőkegazdaság fejlődésének ellentmondásos természetéből következik.

Ez a fejlődés a gazdasági integráción keresztül a politikai integráció felé mutat. Az Unió szellemi atyjának nevezett Jean Monnet az Amerikai Egyesült Államokról vette a mintát, bár nem sokkal halála előtt maga is lemondott arról, hogy e minta átültethető Európára.

Általános természeti-társadalmi törvény, hogy ami nem tud tovább fejlődni, az elhal. A gazdasági integráció fejlődésének útja, hogy az abban résztvevők fokozatosan egyre több kompetenciát adnak át a közösségi szintnek, előbb gazdasági, majd mindinkább politikai téren is. Az euró válsága nem kiváltotta, de sürgetőbbé tette ez utóbbi fázis bekövetkeztét. A legnehezebb helyzetbe jutott, hitelekkel megsegített országok (Írország, Görögország, Portugália) esetében a politikai szuverenitás feladására már nagyrészt sor is került. Azonban az euró és vele az Unió, sőt perspektívájában a globális kapitalizmus léte is attól függ, erre a többi (tag)ország is hajlandó lesz-e.

A gazdasági kérdések tehát egyszersmind politikai kérdések is, sőt, a politika az uralkodó gazdasági érdekek kiszolgálója. Ez az összefüggés ma a maga mezítelen voltában mutatkozik meg az Unióban, ahol a politikai kérdések váltak immár a gazdasági kérdések közvetlen előfeltételévé: ha a politika ellenáll az integrálódásnak, ha a tagországok ragaszkodnak politikai szuverenitásukhoz, a gazdasági integrálódás ellehetetlenül, ami az egész projekt létét (sőt talán a világbékét is) veszélyezteti.

Ezért tehát nemhogy „nem lehet” vagy „nem szabad” politikai feltételek támasztani gazdasági (hitelügyi) kérdésekben, de egyenesen muszáj: a politikai szuverenitás feladása, a politikai integrálódás az alfája a gazdaságinak. Miért táplálná hitellel – vagy bármivel – egy rendszer azt a szereplőjét, amely a rendszer létfeltételeinek elutasításával a rendszer ellen dolgozik? Persze e rendszeren belül ellentétek dúlnak, és ezek legtöbbje olyan érdekharc, amelynek egyik szereplője sem a rendszer elpusztításán fáradozik, csupán a rendszerhierarchiában elfoglalt helyének megváltozatásán.

És itt jön az a probléma, amiről sem az integráció hívei, sem elutasítói nem szeretnek hallani: az Unió gondjai nem specifikusak, hanem csupán a globális versenygazdaság természetéből fakadó ellentmondásokat jelenítik meg.

A termelőerők fejlődése elérte a globális szinten, ebben az értelemben a világtermelés integrálódásának objektív alapja van. E termelőerők azonban a profitszerzés motívuma alá rendeltek, amely motívum maga termeli ki a megosztottságot, a dezintegrációt – az általános konkurenciaharcot. A profitszerzés alapja a termelőeszközök magántulajdona, és ennek legerősebb formái a legfejlettebb termelőerőket birtokló transznacionális vállalatok, valamint a hozzájuk kapcsolódó, belőlük táplálkozó – Soros György szavaival „kiváltságos helyzetet élvező” – pénztőke.

A termelőerők további fejlődése – még ha a sajátos forma miatt korlátozottan is – ebben a rendszerben értelemszerűen csak a nagytőke/pénztőke működési szabadsága révén lehetséges, amely szabadság azonban felbomlasztja a rendszert. E bomlást, vélik ma sokan – Soros Györgytől neves közgazdászokon át az eurózóna vezetőiig –, megakadályozhatja a termelés és a politika globalizáltsága közötti ellentmondás feloldása a politika globálissá, közbenső lépcsőként regionálissá, európaivá tétele révén. Vagyis: a gazdasági szuverenitásuk csorbulását a tőke korlátlan áramlása következtében elszenvedő országoknak politikai szuverenitásukról is le kell mondani a tőke globális szabályozhatósága érdekében.

Csakhogy a magántulajdonon, profittermelésen, általános konkurencián alapuló versenygazdaság talaján e fenti elképzelésnek a békés, vagy ha nem békés, legalább tartós megvalósíthatósága erősen kétes.

Ugyanis mind a gazdasági mind a politikai szuverenitás kérdését ugyanaz az immanens ellentmondás, a konkurencia belső ellentmondása mozgatja. A kis- és nagytőkék, a gazdag és kevésbé gazdag országok és kormányaik, a munkaadók és munkavállalók közötti elkerülhetetlen érdekütközések folyamatosan a globális gazdasági integrálódás ellen hatnak, miközben a versenyben való kiválasztódás (a tőkekoncentráció) folyamatosan a globális integrálódást erősíti. A kiválasztódást és integrálódást pedig a termelőerők működésének specifikus formáját jelentő tőke értékesülésének szabadsága hozza magával. E szabadságot akár nemzeti, akár globális szinten korlátozni annyi, mint a beléje szorult termelőerők fejlődésének megakadályozására tenni kísérletet, éppen azon érdekekkel szembefordulva, amelyeknek e roppant termelőerők működtetésére az állam által garantált joguk van.

Továbbá. Minden piaci szereplő szuverenitást kíván magának és korlátozást versenytársainak, annál erősebb korlátokat, minél erősebbek ezek a versenytársak vele szemben. A verseny nem más, mint a verseny kizárására való törekvés. Ebben a harcban a jogot alkotó állam (a nemzeti kormány, parlament) fontos eszköz. A nagyobb, fejlettebb tőkék versenyképességük okán piaci eszközökkel is boldogulnak – bár kátyúba jutván ezek is az állam segítő kezére szorulnak. A kisebbek számára azonban saját államuk pótolhatja a piaci eszközökben, a versenyképességben való lemaradásukat. Ezért az erősebb tőkék az állam korlátozottabb, a gyengébbek viszont az állam nagyobb szerepében érdekeltek. Az erősebbek számára a korlátozások nélküli nemzetközi piac jogrendje, a gyengébbek számára a nemzetközi piacon erősek korlátozásának jogrendje kívánatos. Mindeközben a gyengébb tőkék is szabad mozgást igényelnek azokon a (nemzeti, regionális) piacokon, ahol gazdasági erejük elégséges a konkurenciában való helytálláshoz. És minél sikeresebbek, minél nagyobbra nőnek, minél több piacon való helytállásra képesek, annál kevesebb állami beleszólást akarnak, és még annál is kevésbé tartják elfogadhatónak a náluk gyengébb (hazai vagy külföldi) versenytársaik állami védelmét.

A rendszeren belül tehát a kör bezárult, egy feloldhatatlan ellentmondást rejtve magában. Nem lehet elfogadni a tőkeértékesülés szabadságát és ugyanakkor akár globális, akár nemzeti szabályozás révén nemet mondani rá. De éppígy nem lehet elfogadni a gazdasági integrálódást, miközben nemet mondunk a politikaira: mert ha nemet mondunk a politikaira, azzal nemet mondunk a gazdaságira is, amivel nemet mondunk a tőkeértékesülés szabadságára, így a védeni kívánt kisebb tőkék értékesülésének szabadságára. Ekkor azonban nincs értelme a politikai szuverenitáshoz ragaszkodni, mivel azt a kisebb, gyengébb, nemzeti tőkék értékesülésének elősegítése legitimálja.

Természetesen ilyen következetességről a politikában szó sincs. A konkurencia szülte megosztottságból eredő egyenlőtlenségek elutasítása, az ellenük folyó bárminemű harc, beleértve a politikai szuverenitáshoz való ragaszkodást is a versenygazdaság igenlése mellett teljesen értelmetlen és hiteltelen lenne – ha a bonyolult összefüggésektől távol tartott bérből, fizetésből, segélyből elő tömegek számára nem lenne könnyen emészthető, sőt tetszetős hívó szó a „nemzeti” érdek (valójában a globális nagytőkével szembeni versenyharcban eleve vesztésre ítélt nemzeti tőke érdekei) szolgálatára.

A „politikai szuverenitás”-t megtestesítő állam a tőkék közötti konkurenciaharc eszköze, így a politikai szuverenitásért folytatott küzdelem maga ennek a világméretű konkurenciaharcnak a meghatározó mozzanata. Egy olyan termelési és tulajdonstruktúra velejárója, amely történelmi termék: a több évszázados fejlődés után kiteljesedő, a globális nagytőkére épülő világrendszeré.

A világrendszerek azonban – a tudományos munkásságát e kérdéskör tanulmányozásának szentelő, és a mainstream közgazdasági gondolkodással szemben alternatívát kínáló ún. világrendszer-iskolát megteremtő Immanuel Wallerstein  szerint – születnek és kimúlnak, hogy átadják helyüket valami másnak…

2012. 04. 14.