Fordítás/Translation

Dear Visitor, you can read my blog articles on any language you want with the help of the Google Translator. Select the language on the right side in the "Translate" module.

Kedves Látogató, blogbejegyzéseimet lefordíthatja bármely nyelvre a Google Fordító segítségével. Válassza ki a nyelvet a jobb oldalon található "Translate" modulban.


2012. április 15., vasárnap

Lehet-e politikai feltételeket szabni egy hitelkérelemnek?


Az Európai Unió súlyos kérdés előtt áll: továbbfejlődik-e, vagy a szétesik. E kérdés nem pusztán a mai világgazdasági válság következménye – már csak azért sem, mert e válság sem „véletlen” – hanem magának az integrációnak, a globális tőkegazdaság fejlődésének ellentmondásos természetéből következik.
Ez a fejlődés a gazdasági integráción keresztül a politikai integráció felé mutat. Az Unió szellemi atyjának nevezett Jean Monnet az Amerikai Egyesült Államokról vette a mintát, bár nem sokkal halála előtt maga is lemondott arról, hogy e minta átültethető Európára.

Általános természeti-társadalmi törvény, hogy ami nem tud tovább fejlődni, az elhal. A gazdasági integráció fejlődésének útja, hogy az abban résztvevők fokozatosan egyre több kompetenciát adnak át a közösségi szintnek, előbb gazdasági, majd mindinkább politikai téren is. Az euró válsága nem kiváltotta, de sürgetőbbé tette ez utóbbi fázis bekövetkeztét. A legnehezebb helyzetbe jutott, hitelekkel megsegített országok (Írország, Görögország, Portugália) esetében a politikai szuverenitás feladására már nagyrészt sor is került. Azonban az euró és vele az Unió, sőt perspektívájában a globális kapitalizmus léte is attól függ, erre a többi (tag)ország is hajlandó lesz-e.
A gazdasági kérdések tehát egyszersmind politikai kérdések is, sőt, a politika az uralkodó gazdasági érdekek kiszolgálója. Ez az összefüggés ma a maga mezítelen voltában mutatkozik meg az Unióban, ahol a politikai kérdések váltak immár a gazdasági kérdések közvetlen előfeltételévé: ha a politika ellenáll az integrálódásnak, ha a tagországok ragaszkodnak politikai szuverenitásukhoz, a gazdasági integrálódás ellehetetlenül, ami az egész projekt létét (sőt talán a világbékét is) veszélyezteti.
Ezért tehát nemhogy „nem lehet” vagy „nem szabad” politikai feltételek támasztani gazdasági (hitelügyi) kérdésekben, de egyenesen muszáj: a politikai szuverenitás feladása, a politikai integrálódás az alfája a gazdaságinak. Miért táplálná hitellel – vagy bármivel – egy rendszer azt a szereplőjét, amely a rendszer létfeltételeinek elutasításával a rendszer ellen dolgozik? Persze e rendszeren belül ellentétek dúlnak, és ezek legtöbbje olyan érdekharc, amelynek egyik szereplője sem a rendszer elpusztításán fáradozik, csupán a rendszerhierarchiában elfoglalt helyének megváltozatásán.
És itt jön az a probléma, amiről sem az integráció hívei, sem elutasítói nem szeretnek hallani: az Unió gondjai nem specifikusak, hanem csupán a globális versenygazdaság természetéből fakadó ellentmondásokat jelenítik meg.
A termelőerők fejlődése elérte a globális szinten, ebben az értelemben a világtermelés integrálódásának objektív alapja van. E termelőerők azonban a profitszerzés motívuma alá rendeltek, amely motívum maga termeli ki a megosztottságot, a dezintegrációt – az általános konkurenciaharcot. A profitszerzés alapja a termelőeszközök magántulajdona, és ennek legerősebb formái a legfejlettebb termelőerőket birtokló transznacionális vállalatok, valamint a hozzájuk kapcsolódó, belőlük táplálkozó – Soros György szavaival „kiváltságos helyzetet élvező” – pénztőke.
A termelőerők további fejlődése – még ha a sajátos forma miatt korlátozottan is – ebben a rendszerben értelemszerűen csak a nagytőke/pénztőke működési szabadsága révén lehetséges, amely szabadság azonban felbomlasztja a rendszert. E bomlást, vélik ma sokan – Soros Györgytől neves közgazdászokon át az eurózóna vezetőiig –, megakadályozhatja a termelés és a politika globalizáltsága közötti ellentmondás feloldása a politika globálissá, közbenső lépcsőként regionálissá, európaivá tétele révén. Vagyis: a gazdasági szuverenitásuk csorbulását a tőke korlátlan áramlása következtében elszenvedő országoknak politikai szuverenitásukról is le kell mondani a tőke globális szabályozhatósága érdekében.
Csakhogy a magántulajdonon, profittermelésen, általános konkurencián alapuló versenygazdaság talaján e fenti elképzelésnek a békés, vagy ha nem békés, legalább tartós megvalósíthatósága erősen kétes.
Ugyanis mind a gazdasági mind a politikai szuverenitás kérdését ugyanaz az immanens ellentmondás, a konkurencia belső ellentmondása mozgatja. A kis- és nagytőkék, a gazdag és kevésbé gazdag országok és kormányaik, a munkaadók és munkavállalók közötti elkerülhetetlen érdekütközések folyamatosan a globális gazdasági integrálódás ellen hatnak, miközben a versenyben való kiválasztódás (a tőkekoncentráció) folyamatosan a globális integrálódást erősíti. A kiválasztódást és integrálódást pedig a termelőerők működésének specifikus formáját jelentő tőke értékesülésének szabadsága hozza magával. E szabadságot akár nemzeti, akár globális szinten korlátozni annyi, mint a beléje szorult termelőerők fejlődésének megakadályozására tenni kísérletet, éppen azon érdekekkel szembefordulva, amelyeknek e roppant termelőerők működtetésére az állam által garantált joguk van.
Továbbá. Minden piaci szereplő szuverenitást kíván magának és korlátozást versenytársainak, annál erősebb korlátokat, minél erősebbek ezek a versenytársak vele szemben. A verseny nem más, mint a verseny kizárására való törekvés. Ebben a harcban a jogot alkotó állam (a nemzeti kormány, parlament) fontos eszköz. A nagyobb, fejlettebb tőkék versenyképességük okán piaci eszközökkel is boldogulnak – bár kátyúba jutván ezek is az állam segítő kezére szorulnak. A kisebbek számára azonban saját államuk pótolhatja a piaci eszközökben, a versenyképességben való lemaradásukat. Ezért az erősebb tőkék az állam korlátozottabb, a gyengébbek viszont az állam nagyobb szerepében érdekeltek. Az erősebbek számára a korlátozások nélküli nemzetközi piac jogrendje, a gyengébbek számára a nemzetközi piacon erősek korlátozásának jogrendje kívánatos. Mindeközben a gyengébb tőkék is szabad mozgást igényelnek azokon a (nemzeti, regionális) piacokon, ahol gazdasági erejük elégséges a konkurenciában való helytálláshoz. És minél sikeresebbek, minél nagyobbra nőnek, minél több piacon való helytállásra képesek, annál kevesebb állami beleszólást akarnak, és még annál is kevésbé tartják elfogadhatónak a náluk gyengébb (hazai vagy külföldi) versenytársaik állami védelmét.
A rendszeren belül tehát a kör bezárult, egy feloldhatatlan ellentmondást rejtve magában. Nem lehet elfogadni a tőkeértékesülés szabadságát és ugyanakkor akár globális, akár nemzeti szabályozás révén nemet mondani rá. De éppígy nem lehet elfogadni a gazdasági integrálódást, miközben nemet mondunk a politikaira: mert ha nemet mondunk a politikaira, azzal nemet mondunk a gazdaságira is, amivel nemet mondunk a tőkeértékesülés szabadságára, így a védeni kívánt kisebb tőkék értékesülésének szabadságára. Ekkor azonban nincs értelme a politikai szuverenitáshoz ragaszkodni, mivel azt a kisebb, gyengébb, nemzeti tőkék értékesülésének elősegítése legitimálja.
Természetesen ilyen következetességről a politikában szó sincs. A konkurencia szülte megosztottságból eredő egyenlőtlenségek elutasítása, az ellenük folyó bárminemű harc, beleértve a politikai szuverenitáshoz való ragaszkodást is a versenygazdaság igenlése mellett teljesen értelmetlen és hiteltelen lenne – ha a bonyolult összefüggésektől távol tartott bérből, fizetésből, segélyből elő tömegek számára nem lenne könnyen emészthető, sőt tetszetős hívó szó a „nemzeti” érdek (valójában a globális nagytőkével szembeni versenyharcban eleve vesztésre ítélt nemzeti tőke érdekei) szolgálatára.
A „politikai szuverenitás”-t megtestesítő állam a tőkék közötti konkurenciaharc eszköze, így a politikai szuverenitásért folytatott küzdelem maga ennek a világméretű konkurenciaharcnak a meghatározó mozzanata. Egy olyan termelési és tulajdonstruktúra velejárója, amely történelmi termék: a több évszázados fejlődés után kiteljesedő, a globális nagytőkére épülő világrendszeré.
A világrendszerek azonban – a tudományos munkásságát e kérdéskör tanulmányozásának szentelő, és a mainstream közgazdasági gondolkodással szemben alternatívát kínáló ún. világrendszer-iskolát megteremtő Immanuel Wallerstein  szerint – születnek és kimúlnak, hogy átadják helyüket valami másnak…

2012. 04. 14.

3 megjegyzés:

  1. Talán egy olyan politikai, gazdasági integráció segítene, amely garantálja a fejletlenebb tagállamok felzárkóztatását, amelynek elengedhetetlen feltétele a hitelek jelentős mértékű leírása.

    VálaszTörlés
  2. Igen, de annak, hogy ez az újraelosztás (a felzárkóztatás és az adósséágelengedés is az) bekövetkezzen, éppen annyira kellene lemondania a politikai szuverenitásról a fejlett országoknak, mint az újraelosztást élvező kevésbé fejletteknek, mégpedig egy "összemberiségi", "világfejlődési" szempont javára. Kérdés ki/mi, mely osztály, réteg, erő tudná ezt képviselni, illetve ki/mi lenne az, akire egy ilyen politika, mint hathatós bázisra támaszkodna. Egyszóval kinek az érdeke...?

    A piaci konkurenciaharc lényege, hogy a gyenge kihullik. Hogy fér ezzel össze a gyenge (= az "érdemtelen") megsegítése?

    VálaszTörlés
  3. Igen, ha nem fér bele csak a fele ( http://www.youtube.com/watch?v=GGVGvZiU3_M ), akkor a másik fele kiesik. A megoldást megszüli a történelem, fájdalmasan, sok vérrel.

    VálaszTörlés