(Megjelent: Egyenlítő X. évf. 1. szám, 2012. január)
1 Don Quijote
Miért nem tudta legyőzni Don Quijote a szélmalmot? Mert nem tudta megállítani a szelet. Meg tudta volna állítani a szelet? Ha tudott volna a szélről, mibenlétéről, a szél és a malom viszonyáról, és van, akikkel összefogjon – talán, ha meg nem is megállítja, de eltakarja a malomtól a szelet. Ám, ha mindezt tudta volna, nem is törődött volna a malommal, széllel, sőt akkor még Dulcineával sem, hanem azt keresi, miként lehet olyan világot építeni, ahol a szél mindenkinek kenyérre valót őröl a malomban, és az egyik ember nem a másik fegyverhordozója…
2 A fraktál
A fraktál olyan komplex matematika alakzat, amely önmagához hasonló építőelemeket tartalmaz. Fraktált úgy kapunk, ha egy számon alkalmazunk egy egyenletet, és a kapott eredményen ezt újra és újra elvégezzük.
A globális kapitalizmus fraktálegyenlete a verseny: az elkülönültség, amelynek alapja a cselekvő önmagára viszonyított nyeresége. Gazdasági formája a vállalati profitharc, filozófiai formája az individualizmus, erkölcsi formája az önzés. Áthatja az egész rendszert az egyéntől az államokon keresztül a globális termelőerőket működtető intézményekig, és ezek köztes formáit is. Ekképpen folytonosan újratermelődik.
Az erre az alapegyenletre épülő transznacionális kapitalizmus ma hatalmas válságát éli. Mint minden válságában, ebben is alapmotívumának, a profittermelésnek, az ezzel azonos tőkefelmalmozásnak a válsága, tehát alapegyenletének önpusztító jellege mutatkozik meg.
Ha e rendszer megroggyan, azokra nehezedik a legnagyobb nyomás, akik mindig is a vállukon hordták. Ilyen helyzetben még maguk az alul lévők is csak egyre vágynak: a nyomás enyhülésére, a rendszer saját lábra állítására. Állami lélegeztető gépért, a vérmérgezést (látszólag) okozó kelések gyógyításáért (bankmentésért, állami munkahelyteremtésért) kiáltanak, megfeszítik izmaikat (munkaintenzitás növekedése, reálbércsökkenés), hogy a tehetetlen óriást talpra segítsék. És vannak, akik azt hiszik, kibújhatnak alóla.
De kik vannak „alul”? Mindenki, aki a csúcs, a „fej” alatt és attól akarva-akaratlan függően, meglehetősen szigorú hierarchiába rendezetten létezik. A „fej” a globális szintre hatványozott alapegyenlet, a tőke szublimált formája, az immár az egész világot, minden országot és minden kormányt uraló transznacionális pénztőke. Persze a papír, a számítógépeken létező „bit-pénz” semmi – hacsak nem termelőeszközökre való jogot testesít meg, vagy ilyennek a megszerzését teszi lehetővé. A pénztőke tehát nem az, aminek látszik: nem „pénz”-tőke, hanem a tőke maga. A termelőeszközök (föld, gép, gyárt, média, gyógymódok stb.) magántulajdona.
A legerősebb jogosítványokat e forma ott birtokolja, ahol a legnagyobb e termelőeszközök tömege. Ez a transznacionális nagytőke. Ez alatt helyezkednek el a kisebb tőkék, így a legtöbb kis ország nemzeti tőkéje, ezen belül a nagyobbak, a kisebbek és a legkisebbek, legalul pedig az e tőkéket működtetők, a bérből, fizetésből élők. Ez utóbbiak is hierarchikus rendben (legalul a prekariátus, a dolgozó szegények). Őket követik a rangsorban lefelé azok, akiket a rendszer feleslegesként kiszorított (munkanélküliek, segélyezettek, pauperek, hajléktalanok, koldusok, bérkoldusok, rabszolgák stb.)
E hierarchián kívül a kapitalista világrendben nincs senki és semmi. Akik e hierarchikus világrenden látszólag „kívül” vannak, sajátos módon szintén e rendszer részei: kint létezésük formáit és hátárait is megszabja a tőke hierarchikus világrendje. Ha eltekintünk a kapitalista fejlődésbe soha be sem is kapcsolódó kisebb regionális zárványoktól (pl. a törzsi létformáktól az Indonéz szigetvilágban), vagy az elszigetelődést újonnan felvállaló és a teljesen önellátó gazdálkodás megteremtésére vállalkozó múltba révedő egyéni kísérletektől (amelyek csak annyiban válnak le a rendszerről, amennyiben Robinson a 18. századi Angliáról), a „kint-lét” túlélési esélyei a „kint” határainak növelésében állnak, és végső soron a tőke hierarchikus világrendjével való objektív küzdelmük kimenete által meghatározottak.
3 Az államok
A kapitalista világrendszer építőkövei az államok, a fraktálegyenlet első jogi szintre hatványozott formái. Az államok hierarchiája történelmi termék. A határok egyre több szempontból való átjárhatósága és a szabályok egységesülése a hierarchiát megrögzíti, és nem feloldja. Például: az eurózóna közös költségvetési területté változtatása, ha megvalósulna, Görögországot Németország legszegényebb tartományává tenné. Egy másik példa Írország, amely az odatelepült transznacionális vállalatok nélkül sosem vált volna „Kelta Tigrissé”, és az adósságválságból való kikecmergésében is csak a külföldi működőtőke sikeres bevonására számíthat.
A tőkének szüksége van az államokra, amelyek a neki megfelelő törvényeket hozzák és érvényesítik. A nagyobb tőkéknek a nagyobb (erősebb) államok, a kisebbeknek a kisebbek (gyengébbek) jelentik ezt a lehetőséget. A nagy és erős államok képesek kikényszeríteni szabályaik regionális, sőt globális érvényesítését is, felülírva a kisebbek szabályait. A tőkék hierarchiája tehát az államok hierarchiáját is jelenti. A legnagyobb és legfejlettebb termelőerőket birtokló tőke számára kedvező versenyszabályok a kisebb tőkék versenyhátrányát rögzítik. Ezek ellen a szabályok ellen tehát ez utóbbiak mindig is hadakozni fognak. A tőkén belüli versenyharc a nemzetállamok és (a többitől való függetlenségre törekvő) kormányaik létalapja.
Ám nem fog a macska egyszerre kint, s bent egeret. Az a játéktér, amely e rendszeren belül bármely országnak – a hierarchiában elfoglalt helyétől függő mértékben – megadatik, nem változtat azon a tényen, hogy e rend törvényszerűségeihez – beleértve az e rendben érvényesülő, immár végletesen polarizált és megkövesült erőviszonyokat – alkalmazkodnia kell.
Az oroszlán húst eszik, a kapitalizmus pedig ilyen. Az általános konkurenciaharcban egy-egy vállalat elbukhat, egy-egy feltaláló meggazdagodhat, de országok szintjén immár nincsenek egyéni kiutak: a rendszer kifejlődése során egyre szűkült a felzárkózás esélye, amely azonban maga is meghatározott feltételekhez kötődik. Történelmileg felhalmozott (természeti, gazdasági, társadalmi) feltételekről van szó, amelyek maguk sem zárt nemzetgazdasági keretekben teremtődtek meg, és amelyek meghatározták a rájuk épülő „szubjektív” elemek (uralkodók, kormányok) lehetőségeit. A kapitalizmus transznacionális szakaszában az „egyéni” kiutak a korábbiaknál nagyobb gazdasági erők birtoklását feltételezik. A kisebbeknek tehát az egyetlen lehetőségük az összefogás. (Ez szüli az integrációs törekvéseket a fejlődő világban, például Latin-Amerikában.)
Ez azonban azt jelenti, hogy a hierarchiában feljebb kerülni csak a hierarchia alapalgoritmusával (a fraktálegyenlettel) ellentétes algoritmussal lehet, miközben az összefogás lehetősége magának a rendszernek a kiteljesedésével eluralkodó alapegyenlet (a mindenszintű individualizmus és általános konkurencia) miatt egyre kisebb.
4 Az IMF
Az IMF a fraktálegyenlet globálissá hatványozott formája. A transznacionális nagytőke érdekeit, a legerősebb tőkék és államaik érdekeit képviseli. Ezzel egyben az egész transznacionális kapitalizmus, a globális versenygazdaság és versenytársadalom (Szigeti 2004) érdekeit is képviseli, hiszen ennek motorja, alapja és végpontja a transznacionális (pénz-) tőke.
A világszintű tőkerendszer azonban hierarchikus, és ahogy nem lehet eltekintetni attól, hogy csúcsán a transznacionális tőke áll, éppen úgy nem lehet eltekinteni attól, hogy a hierarchián belül érdekek harca dúl. Ezért igaz is, meg nem is, hogy az IMF-fel „nem lehet” vagy „nem szabad’” szembemenni. Ugyanis objektív, immanens rendszerérdekek mennek vele szembe.
Ha egy ország a hierarchiában feljebb kíván jutni (az egy főre jutó GDP-jét versenytársainál jobban növelni), akkor saját tőkéjét kell helyzetbe hoznia, amely csak a szabadverseny legnagyobb tőkéknek kedvező játékszabályainak ellentmondva lehetséges. Innét azonban visszabomlik az egész: e játékszabályok tagadása csak a rendszer egészének a tagadásával hatékony.
Az IMF és a Világbank által vallott gazdaságmenedzselési módszer kezdetektől a tőkés világgazdaság legerősebb ágense, az USA (tőkéjének) érdekei mentén alakult. Ez az érdek maga a rendszerérdek (a fraktálegyenlet, az önzés), miközben a hierarchia alsóbb fokán álló rendszertényezők hasonló, de önmagukra vonatkoztatott érdekei a fent elmondottak szerint ellentétesek vele.
John Williamson 1989-ben használta először a „washingtoni konszenzus” kifejezést, amikor leírta azt a 10 intézkedést, amit Washington „bürokratái”, illetve az IMF és a Világbank elvárt az 1980-as évek adósságválsága által sújtott latin-amerikai országoktól az őket kisegítő hitelért cserébe. Mivel a 10 pontot sokan a neoliberalizmus kiskátéjaként értelmezték és támadták (élükön Joseph Stiglitz-cel 2002-es könyvében), Williamson (2002/a) sietett leszögezni, hogy a vita nem értékekről, hanem „csupán” gazdaságpolitikai eszközökről szól. Árulkodó, vagy inkább önmagával konzisztens Williamson kifejezése a 10 pont jellegéről: „motherhood and apple pie” – anyaság és almáspite. Ezzel arra kívánt utalni, hogy olyan dolgokról van szó, amikben „mindenki” egyetért. (Minden angolszász…)
Az anyaság Magyarországon is általánosan elfogadott érték, nálunk viszont az almás pite helyett a bejgli dívik. Íme a különbség, ami a washingtoni konszenzus tartalma és kritikusainak véleménye között feszül: a washingtoni konszenzus hármas pillére a makrogazdasági fegyelem (inflációkerülés, egyensúlyi, sőt szufficites költségvetés), a piacgazdaság (privatizáció, tulajdonjogok védelme) és a világra való nyitottság (kereskedelem, tőkeáramlás szabadsága). E hármas a korábban a fejlődő világban népszerű, de a 80-as évekre tarthatatlannak bizonyuló (Williamson kifejezésével: „apartheid”-) politikákkal szemben kínált alternatívát. Ez az „apartheid”-politika az inflációra, az állami iparosításra és az importhelyettesítésre épült. „A washingtoni konszenzus azt mondta, hogy az apartheid idejének vége” („The Washington Consensus said that this era of apartheid was over”) – így Williamson (2002/a).
A probléma gyökere, miként azt Williamson (2002/b) is elismeri, hogy a washingtoni konszenzus 1.) nem ad választ arra a kérdésre, hogyan lesz gazdasági növekedés akár a legkörültekintőbben is alkalmazott 10 pontból, hiszen volt rá példa (Bolívia, Mexikó), hogy a sikeres stabilizáció után nem köszöntött be a növekedés korszaka. Williamson válasza: a magánszféra ilyenkor kivár, azért nincs növekedés. A washingtoni konszenzus továbbá 2.) nem tartalmazza a jövedelemdifferenciálódás elkerülését (az egyenlőbb jövedelemelosztást) célzó intézkedéseket és 3.) a válságelkerülés receptjét sem.
Az IMF-receptből tehát teljeséggel hiányzik a gazdasági fejlődés mibenlétének elemzése (vagy egy ilyen elemzés konzekvenciáinak nyoma), az egyensúlytalanságok kialakulásának reálgazdasági oka stb. és mindezek gyógyításának receptje. Az IMF-recept egy pillanatfelvétel a gazdaságról, összevetve egy – tartósan soha sehol, az USA-ban pedig végképp nem létezett – ideális egyensúlyi állapottal, és az ezen illúziótól való eltérés pontról pontra való korrekcióját szolgáló száraz, könyveléstechnikai lépésekkel, amelyek végső értelme a tőkeallokáció szabadságának biztosítása a minél nagyobb profit érdekében.
Az IMF gazdaságfilozófiája az elmúlt évtizedekben sem változott, sőt e politika még erősebben intézményesült a válság idején az eurózóna eladósodott országaival szembeni IMF-Brüsszel összefogásban. Az IMF-politikával kapcsolatos, és igazán csak a kevésbé fejlett, a globális kapitalizmus hierarchikus rendjében lejjebb elhelyezkedő országok érdekeinek figyelembe vételével megfogalmazott kritikák a mai napig megállják helyüket.
5 Anyaság és bejgli
Magyarország két évtizede a globális kapitalizmus anyatején nevelkedik, és eszi az almás pitét. Mivel fejlődése megtorpant, visszamaradottságának vélt okát, a pitét, a nemzeti ételek körében a legelterjedtebb keresztény ünnep, karácsony táján népszerűbb (bár szintén kívülről kapott) bejglivel cserélte fel. Az anyatej maradt.
A magyar kormány a globális kapitalizmus kistőkéjének kormánya. Régi problémára igyekszik megoldást találni: a kisebb tőkék, ezek kisebb, gyengébb államainak fejlődésére a nagytőkék versenyelőnye által uralt világpiaci rendszerben. E rendszer logikájából következően a fejlődő országok 1950-es, 60-as és 70-es éveiben folytatott „apartheid”-politikájának mentén az inflációt, az állami iparosítást, az importhelyettesítést hívja segítségül, s az akkori fejlődő országok jelentős hányadához hasonlóan erős központi hatalmat épít. Ugyanakkor azonban nem mondott, nem mondhat le a „jól bevált”, a rendszer alapjait jelentő neoliberális elemekről sem.
Az, hogy a kormány előbb kidolgozott egy megoldást a devizahitelesek problémájára, lehetővé tette, hogy használhassa az inflációt a gazdaság élénkítésére, az állami hiány finanszírozására, anélkül, hogy az ezzel járó forint-leértékelődés teljesen megbénítaná a devizahitelbe ragadt magyar lakosság fizetőképességét.
Ebbe a logikába illik bele a Magyar Nemzeti Bank állami fennhatóság alá vonásának szándéka is. Az egyedül az inflációra ügyelő jegybanki függetlenség a liberális globálkapitalizmus alfája, hiszen ez biztosítja a piaci folyamatok, a tőkeallokáció állami beavatkozástól mentes kereteit. Mint ilyen, a legnagyobb, legversenyképesebb tőkéknek kedvez, a kisebb hazai tőkéket felzárkóztatni igyekvő politikáknak nem.
A jegybank kormány alá rendelésének tehát nincs más értelme, mint megszabadítani a monetáris politikát az inflációs cél béklyójától. Ha a kormány határozhatja meg a kamatszintet, alacsony áron vehet fel pénzt saját központi bankjától, ezzel olcsón finanszírozhatja hiányát, és hitellehetőséget kínálhat a hazai gazdaságnak. Igaz infláció árán, ami viszont a forint leértékelődésével ösztönzi az exportot. Persze az infláció nem játék, például a spekulációs veszélyek, a lakosság életszínvonala miatt, vagy azért. mert az exporttal az import is drágul, és a magyar export importtartalma 80 % (az előny tehát mindössze 20 %-ban kiaknázható, bár ez sem elhanyagolható). Ezt a pályát egészíti ki a magyar ipar egyes részeinek államosítása (Rába, MOL), ami elősegítheti az importhelyettesítést is. Ez utóbbit nem véletlenül tekinti ördögtől valónak a neoliberális IMF-ortodoxia: az importhelyettesítés ugyanis szűkíti a globális nagytőke piacát.
A globális kapitalizmus válságában a tőke globális intézményei összezárják soraikat. Az eurózónát és az Európai Uniót elsősorban a nagytőke érdekében kell megmenteni, a kistőkék szabadságharcának ezért most már ezek ellen az erős intézmények ellen is irányulnia „kell”. Ehhez a nem jelentéktelen vállalkozáshoz a tömegeket egy nacionalista, klerikális, tekintélyuralmi rendszer kiépítésével lehet csatasorba állítani, ahol a közös ellenség a „nagy”- és „pénz”-tőke, a ”nemzeti” vállalkozók pedig békésen egy csónakban eveznek a „nemzeti” munkavállalókkal…
A politikai szabadságjogok kérdését az IMF-politika fel sem veti, az EU-nak pedig a küszöbönálló összeomlás miatt nemhogy nincs ideje ilyenekkel törődni, de éppen maga is e szabadságjogok szűkítésével tör céljai felé - emlékezzünk, micsoda felháborodást váltott ki Európa vezető politikusainak körében a görög miniszterelnök, Papandreu népszavazási javaslata! Etekintetben tehát a magyar kormánnyal „nincs gond”.
6 A szél
Az „almás pite kontra bejgli” gazdaságpolitikai szembenállás reális ellentétet jelenít meg, miközben eltakarja az alapvetőt. Ezt példázza a magyar kormány IMF-politikához való viszonya.
A „washingtoni konszenzus” 10 pontja közül a mai magyar kormány 8-at nagyrészt vagy legalább formális értelemben teljesít: fiskális fegyelem, közkiadások preferenciáinak a legalapvetőbb feladatok felé való terelése, széles adóbázis és alacsony adók, szabad kereskedelem, szabad működőtőke-áramlás, versenyképes (szabadon alakuló, nem túlértékelt) árfolyam, tulajdonjogok biztosítása (a magánnyugdíjpénztárak államosítása nem probléma, azt Argentína már 2008-ban meglépte), dereguláció (ld. pl. új munka törvénykönyve).
A 9. pont a privatizáció. Ezt, mint az állam végletes visszavonulását a gazdálkodás területéről, az IMF és az EU Bizottsága is elvárja. Görögország számára például 50 milliárd eurónyi privatizációt írtak elő az elkövetkező években (telefontársaság, erőmű, repülőterek, kikötők, szerencsejáték stb.) Ezzel ellentétes előjelű folyamatok zajlanak ugyan Magyarországon (Rába, MOL), ám ezek, figyelembe véve a magyar gazdaság nagyfokú privatizáltságát is, eltörpülnek a legnagyobb bűn mellett.
A magyar kormány lényegében „csak” a pénzpiaci szabályozással összefüggő kérdésben (liberalizált kamatpolitika, vagyis az inflációs cél alá rendelt kormányfüggetlen jegybanki monetáris politika) megy radikálisan szembe a globális kapitalizmus fraktálegyenletét jelentő nagytőke igényeivel (korlátlan verseny), márpedig ezzel homokot szór a gépezetbe, éppen mikor az euró megmentésének záloga is a nagytőke igényeinek megfelelő pénzpolitika.
Látni kell, hogy a jegybank függetlenségének „szentsége” a piaci erők kormányok feletti uralmának biztosítását jelenti. A görög adósságválság legnagyobb kérdése is az, mikor térhet vissza a görög kormány a pénzpiacokra tevékenységének finanszírozása érdekében. A „piaci finanszírozás” azt jelenti, hogy egy-egy kormány tevékenységéről a tőkelogika (annak szublimált formája, a pénztőke) mondhat megfellebbezhetetlen ítéletet.
A kormány nem befolyásolhatja a kamatszintet, nem gerjeszthet inflációt a pénzmennyiség növelésével, ha azt a kisebb hazai tőke érdekében és a legnagyobb, transznacionális tőkék versenyképességének rovására tenné. A globális kapitalizmus lényege, hogy a tőkekoncentráció az államok fölé nőtt. E különös forma általános, objektív, történelmi szükségszerűséget takar: napjaink roppant termelőerői rég kinőtték a nemzetgazdasági kereteket.
Ezért nem lehet immár „nemzeti” politikát folytatni, és ugyanezért van végveszélyben a globális kapitalizmus.
Ez az a szél, amelyről Don Quijote nem is tud. Csak kaszabolja, kaszabolja a malmot, amely könnyedén lapátjára akasztja és forgatja, forgatja, míg előbb-utóbb leesik…
7 Hivatkozások
Stiglitz, Joseph E. (2002): Globalization and its Discontents. New York, Norton. Magyarul: A globalizáció és visszásságai, 2003, Budapest, Napvilág
Szigeti Péter (2004): Világrendszernézőben - Globális „szabadverseny” - a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág, Budapest
Williamson, John (2002/a): Did the Washington Consensus Fail? Outline of speech at the Center for Strategic & International Studies Washington, DC Peterson Institute for International Economics November 6, 2002 http://www.iie.com/publications/papers/paper.cfm?ResearchID=488
Williamson, John (2002/b): What Washington Means by Policy Reform. Chapter 2 from Latin American Adjustment: How Much Has Happened? Edited by John Williamson. Published April 1990. November 2002 Peterson Institute for International Economics http://www.iie.com/publications/papers/paper.cfm?researchid=486
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése