A válság anatómiájához – Írország prizmáján keresztül

Félperifériás gazdaságként Írország a működőtőkeimport révén függő módon, de sikeresen ágyazódott be a neoliberális globalizáció menetébe, és ezért következetesen végigjárta azt az utat, amely a válsághoz vezetett. Ha úgy tetszik „klasszikus” válságciklust írt le, ami a végén szükségképpen pénzügyi válságként tört a felszínre. Közben azonban növelte a munkavállalóknak juttatott rész (a bérek, illetve a teljes munkakompenzáció valamint a szociális juttatások) arányát a GDP-ben. Hasonlóképpen tett Görögország és Portugália is, míg Spanyolország e rátákat ugyan nem növelte, viszont 2003 után kevésbé csökkentette, mint a sikeres gazdaságok, például Németország, Ausztria, Luxemburg vagy Belgium. Ezzel a négy félperifériás európai ország relatív versenyképességi pozíciója romlott, amit nem tudtak valutájuk értékének változtatásával kompenzálni. Mai válságuk oka tehát a félperifériás, függő helyzet, a versenyképesség rovására tett jóléti engedmények és az euró. Mindezt megfejeli a válságkezelés, amely a belföldi kereslet szűkítésével a korábbi pályára való visszaállást célozza, tehát csak újraindít egy újabb válságig vezető kört. A cikk mindezt a négy közül a legversenyképesebb hírében álló Írország példáján mutatja be közelebbről.

1. Az ír válság strukturális okai

Írország esete sok tekintetben más, mint az euró másik három gyenge országáé. Míg Írország versenyképes, fegyelmezetten menedzselt, az unióval együttműködő ország, addig a többi ország termelékenysége alacsonyabb, gazdasági menedzsmentje hanyagabb, a polgárok adófizetési hajlandósága kisebb. De talán éppen ezért feltűnő, hogy ezek az egyébként oly sok tekintetben különböző országok egyaránt az euró leginstabilabb országai közé tartoznak. Így gondolják a hitelminősítők is, amelyek szerint mindannyian a kockázatos, illetve befektetésre nem ajánlott kategóriában vannak, és a pénzpiacok is, hiszen a 10 éves kormánypapírokat, ha nem is egyforma mértékben, de csak igen drágán hajlandók megvásárolni. (E sorok írásakor például Görögország esetében 15-16 %-on, Írország esetben 10-11 % körül, de a helyzet napról napra romlik).

Valójában a kiindulópont minden ország esetében azonos: a globalizáció, vagyis a piaci, kapitalista, profitorientált termelés alapján az országok a világpiac értékítéletének kell megfelelniük, és annak vakon ható törvényszerűségei miatt időről időre súlyos válságba kell jutniuk. Ám még ezen túlmenően is találhatunk számottevő azonosságot a csődhelyzet előtt álló országok között. Úgy gondolom, három alaptényezőre lehet visszavezetni az euró-periféria válságát. Ezt közelebbről az Írországon mutatom be, azon az országon, amely a versenyképesség legáltalánosabban elfogadott mérőszámai, az egységnyi munkaerőköltség, valamint a reál effektív árfolyam alakulása alapján az euró zóna a legnagyobb vesztese.

Írországra, Görögországra, Portugáliára és Spanyolországra egyaránt igaz, hogy

1. a globalizált gazdaságba függő jelleggel bekapcsolódott félperifériás ország,

2. a 2000-es években relatív versenyképesség-csökkenést szenvedett el és

3. számára kvázi „rögzített” más, erős gazdaság(ok) által meghatározott, felértékelődő valutával kapcsolódott a világpiachoz.

2. Pálya: függő, félperifériás gazdaság

Függő helyzeten azt értem, amikor egy gazdaság folyamatai alapvetően külső tényezőktől függnek, annak kiszolgáltatottak. Ez leginkább a külső egyensúlytalanságban, vagyis a folyó mérleg (áruk, szolgáltatások, jövedelmek, folyó transzferek) negatívumában, a nettó beruházásimportban (a belföldön lévő külföldi működőtőke-állomány külföldön lévő hazai működőtőke-állomány feletti többletében) valamint a technológiafejlesztés forrásaiban testesül meg.

Ez utóbbit illusztrálja a külföldi eredetű szabadalmak aránya az országban alkalmazott szabadalmakon belül, amely a fejlettebb országokénál magasabb arányt mutat. Még beszédesebb a royalty- és licence-forgalom egyenlege, amely ugyan mind a négy ország esetében negatív és a 2000-es években romló tendenciát mutatott, de Írország esetében különösen nagy ütemben romlott (1999 és 2000 között a deficit közel négyszeresére nőtt).

A félperifériás jelleget pedig az adja, hogy miközben a gazdaság külsőleg függ, tőle is függnek más, fejletlenebb országok. Ezt a tőkeexportra való képességen kívül a nettó migráció illusztrálja. A félperifériás gazdaságokra jellemző, hogy vonzzák a munkát kereső bevándorlókat. A szóban forgó négy ország mindegyikére érvényes ez, részben gazdasági növekedési ütemük függvényében, részben EU-tagságuk okán.

Írország mindig Európa perifériájának számított nemcsak földrajzi, de a gazdasági értelemben is. Sokáig szinte kizárólag az Egyesült Királyság függeléke volt, az Unióhoz való korai csatlakozása is csak ezért volt lehetséges. Gazdaságát az uniós tagság első másfél évtizedében a lassú fejlődés, magas munkanélküliség, alacsony termelékenység, nagyarányú kivándorlás jellemezte. Kormányok sora próbált ezen javítani, tőkebecsalogató és beruházás-könnyítő intézményeket és szervezeteket építve ki és át, gondot fordítva az oktatásra is. Az EU strukturális alapjai hosszú évekig a GDP 4-7 %-ával egyenlő extra forrásbevonást jelentettek a kis ország számára, 1-2 százalékponttal emelve meg a GDP növekedési ütemét. Ám az európai szinthez való felzárkózás mégis sokáig késett. Az EU12-höz viszonyított GDP/ fő érték egészen a 80-as évek utolsó negyedéig 60-65 %-on állt, alig mutatva fejlődést az 1960-as évekhez képest. A nehézségek egyik fő forrása az európai árfolyam mechanizmushoz való csatlakozás (1979), és az annak velejárójaként romló külső egyenleg, az eladósodás, a költségvetési deficit volt. (1987-ben az adósságráta magasabb volt, mint napjainkban, a GDP 120 %-át tette ki.) A külső meghatározottságú, a nemzetgazdasági teljesítményhez nem igazítható valutaárfolyam hátrányai már ekkor kiütköztek, de nem szolgáltak elégséges tapasztalattal az euró bevezetésekor. Mint ahogy már az aranystandard és a Bretton Woods-i rendszer kudarca is rég feledésbe merült az „eufóriá”-tól izzó 90-es évekre.

A 80-as évek végén egy „neokorporatista” fordulattal társadalmi közmegegyezés révén megállították az egységnyi munkaerőköltség növekedését. Az akkor elindított, és háromévente megújított nemzeti fejlesztési tervekben egyebek mellett megszabták a béremelkedés ütemét, amit később lassan a szociális juttatások növekedésével kompenzáltak. A profit adója ugyanakkor alacsony maradt, a „jóléti állam” költségeit elsősorban az állam fizette a munkára terhelt adóbevételekből, illetve a gazdasági növekedésből. Ekkortól gyorsult fel a GDP és GNP közötti szakadék növekedése, amelyben nemcsak a külföldi vállalatok megnövekedett teljesítménye, hanem az alacsony profitadó miatt minden bizonnyal jelentős mértékű vállalaton belüli számlázás is közrejátszott (transzferárak), merthogy érdemes volt Írországban kimutatni a nyereséget. Mindezek és a kedvező külső körülmények (a világpiaci konjunktúra) jóvoltából a növekedés a 80-as évek végén fellendült, majd néhány éves - az 1991-93-as világpiaci recessziót tükröző - lassulás után a magas ütem tartóssá vált.

A „Kelta Tigris” időszaka az 1992-ben induló amerikai információtechnológiai boomnak köszönhető, de az 1993-as valuta-leértékelés is segítette a gazdaságot szárnyára emelő exportoffenzívát. A külföldi tőkebeáramlás évről évre nőtt, Írország Európa legnagyobb szoftver-ellátójává vált. A munkaerőkereslet állandó növekedésének köszönhetően 1997-re megfordult a kivándorlás évszázados trendje, a lakosság száma gyors növekedésnek indult, egy évtized alatt 800 ezerrel (23 %-kal) nőtt. Látványos reálkonvergencia történt az EU15-ök átlagához, a fogyasztói árak alapján számolt harmonizált versenyképességi index 2000-ig javult. Onnét azonban romlani kezdett.

Írország eurózóna-taggá válása (1999) lényegében egy időben történt az amerikai információtechnológiai boom leülésével (2000 közepe), amelyre a külföldi működőtőke-importra támaszkodó gazdaságpolitika révén a 90-es években a növekedés épült. A külföldi működőtőke-állomány, amely a 90-es években a GDP 60-80 %-át tette ki és 2002-ig 150 %-ra nőtt, most hirtelen visszaesett: megindult a tőkekivonás. (UNCTAD, WIR) A 2000-es években a GDP növekedési üteme megfeleződött, bár nemzetközi összehasonlításban még így is magas (5 % körüli) maradt. A munkanélküliségi ráta addig meredek csökkenése is megállt, sőt a ráta növekedni kezdett. A lakossági megtakarítások a bizonytalanabb helyzetben megugrottak, a fogyasztás növekedése lelassult. A 90-es években a GDP százalékában mérve évről évre gyorsan növekvő beruházások megtorpantak, 2000-ben stagnáltak, 2001-ben pedig csökkentek. (Eurostat) Ebben a helyzetben lendült fel a hitel- és értékpapírpiac, ami aztán 2008-ban a fedezetlen kintlevőségek miatt összeomlott.

3. Versenyképesség-romlás: a GDP újraelosztása

Írországban a vállalatok profitabilitása (a bruttó működési nyereség/forgalom) messze a legmagasabb az EU-ban, még napjainkban is a 27-ek átlagának kétszeresét teszi ki, és különösen magas volt a 2000-es évtized közepén. (Eurostat) A 2000-es évek hitelből táplálkozó ingatlanpiaci fellendülése, amelynek elemei egyébként már a 90-es évek végén láthatók voltak, az ehhez kapcsolódó hitelélénkülés és derivatíva-piac fenntartotta a növekedést, s egyben lehetővé tette, hogy a foglalkoztatottak részesedése növekedjék a létrehozott új értékből. Ez utóbbi pedig a versenyképesség romlását jelentette.

Fontos leszögezni, hogy az egy munkaórára jutó GDP, tehát a termelékenység igazi mérőszáma 2000 után növekedést mutatott, sőt felzárkózott még a német mutatóhoz is. Az egy munkaórára jutó ír GDP 1998-ban még 14,6 %-kal elmaradt a megfelelő német adattól, 2007-re, a válság előtti utolsó évre azonban a különbség 3,4 %-ra csökkent. Később, a válság idején az ír termelékenység tovább nőtt, és 2009-2010-ben már meghaladta a németet. (Eurostat) A lényeg azonban nem ez.

A versenyképesség végső soron nem a termelékenységben, hanem a költség- és árviszonyokban rejlik, és etekintetben Írország nem teljesített jól. A munkának az új értékből juttatott nagyobb rész ugyanis lehúzta a GDP/munkaerőköltség rátát, magyarán hiába termeltek mind nagyobb termelékenységgel, ha a termelékenységnövekedés ütemét meghaladó bér- és juttatásnövekedés a relatív profitabilitás rovására ment.

A GDP munka javára történő újraelosztásának része volt, hogy éppen az euró-csatlakozás és az információtechnológiai fellendülés után (2000-ben) vezették be a minimálbért, amely akkor a minimálbérrel rendelkező euró-országok középső sávjában helyezkedett el (az angol és az amerikai szinten). A munkakompenzáció GDP-beli aránya hosszú idő óta csökkenő tendenciát mutatott, 2002 után azonban a trend megfordult: 2002 és 2007 között 38,3 %-ról 44,4 %-ra nőtt. Hiába nőtt tehát gyorsabban az ír termelékenység, mint például a német, ha a munkaóra költsége még ennél is jobban nőtt.

Ráadásul nemcsak a bérek nőttek. Az euró zónában 2000-ben az összes szociális juttatás (beleértve a nyugdíjat is) a GDP százalékában messze a legalacsonyabb volt Írországban, ezt követően azonban a legmeredekebben, 2000 és 2007 között a GDP 13,9 %-áról 18,9 %-ára emelkedett. (Az 5 százalékpontos emelkedésből a nyugdíj csak 1,8 százalékpontot adott.) Ezzel azonban még mindig az EU27-ek és az eurózóna 26-27 %-os átlaga alatt maradt. Megjegyezzük, hogy ugyanez a mutató ugyanezen időszakban Németországban csökkent a legmeredekebben az eurózónán belül, a GDP 29,3 %-áról 27,7 %-ára.

Ezzel kapcsolatban azonban nagyon fontos hangsúlyozni, hogy Írország az euró zóna egyik sorvezetője volt a szociális transzferekkel számolt szegénységi ráta tekintetében, és ez a helyzet csak 2004 után, a szociális transzferek növekedésével változott meg. 2007-re, az utolsó válság előtti évben az ír szegénységi ráta 17,2 %-ra csökkent, ami az EU27-ekben a 10. (átlag alatti), az euro zónán belül pedig az 5. legnagyobb arány volt. További csökkenés csak a válságkezelés hatására következett be, 2009-ben a szegénységi arány az euró zóna átlaga alá került, sorban a 16. helyre esett vissza.

Mivel a szociális juttatások, nyugdíjak már 2000 óta nőttek, a bérek és juttatások együttes aránya a GDP-ben 2000 és 2007 között 52,2 %-ról 64,8 %-ra emelkedett, bár még így is messze elmaradt az euró zóna 76,2 %-os átlagától.

A 2000-es években tehát az ír szociális rendszer fejlődésének vagyunk tanúi, egy felzárkózásnak az európai jóléti államok szintjéhez. A korábbi évek, évtizedek munkavállalók szempontjából romló tendenciáját váltotta fel egy számukra kedvező periódus, de úgy, hogy az ír munkavállalók részesedése a GDP-ből mindent összevéve is távol maradt a legfejlettebb országok szintjétől. Egy olyan országban, amelynek egy főre jutó GDP-je Luxemburg után a második legnagyobb az EU-ban, sőt, vásárlóerőparitáson számolva megelőzi még Svájcot is! (Eurostat)

4. Az elkerülhetetlen piaci termék: hitellel táplált keresleti boom

A munkakompenzáció/GDP arány növekedése ráadásul nem rossz politikai döntés, hanem a kapitalista gazdálkodás ciklikusságának elkerülhetetlen következménye volt. Ugyanis amikor 2000 után leült az amerikai információtechnológiai fellendülés, amelynek szelén Írország hajója oly sebesen haladhatott, a megtérülést kereső „fölös” tőke kiáramlott a pénzügyi szférába, a hitelekbe, az ingatlanbuborék finanszírozásába, a másodlagos értékpapírokba.

Az ír gazdasági lendület megtörése jól nyomon követhető: 2000 után lassult az ipari termelés, 2001 után megtorpant, majd visszaesett az áruexport. Míg 1995 és 2000 között az ipar termelési értéke több mint duplájára nőtt, addig 2000 és 2005 között alig több mint egynegyeddel gyarapodott. Ezt is elsősorban a gyógyszeriparnak köszönhette. Az áruexport 1997 és 2002 között több mint kétszeresére nőtt, 2002 és 2007 között 6 %-kal csökkent, s csak 2010-ben nőtt ismét, de még akkor sem érte el a 2002-es szintet.

Ebben a helyzetben, amikor a termelés befullad, a pénzügyi szféra fejlettségének és a foglalkoztatási viszonyoknak a függvényében mindig és mindenütt a hitelezés és a kapcsolódó értékpapír-műveletek felfutása gördíti tovább a gazdaságot. Ez történt egyebek között már a 70-es évek világpiaci eladósodásában is, és most Írországban is, egy korábbi fellendülés teremtette bázison.

A 2000-es években a nemzetközi összehasonlításban magas GDP növekedési fenntartása már nem a technológiahordozó ágazatok jóvoltából volt lehetséges. Míg a 90-es évek végén még az ipartól származott a hozzáadott érték egyharmada, ez az arány 2000 után fokozatosan egynegyedre csökkent, míg az üzleti szolgáltatások, pénzügyek és az építőipar részaránya együtt 27-28 %-ról 37-38 %-ra nőtt. Az áruexporton belül pedig 2001-től visszaesett a gépipar aránya, 2002-től pedig megtorpant vegyi termékek (szerves vegyi anyagok, a gyógyszeripari termékek) korábban rohamos ütemben bővülő kivitele is. (Eurostat)

A Morgan Stanley szerint az euró perifériás országai közül Írországban a legnagyobb a magánszféra adóssága, 2008-ban meghaladta a GDP 330 %-át, míg Görögországban például csak kb. 120 %, annyi, mint Németországban. Az ír privátadósságokon belül a nagyobb rész a vállalatokra jut. (Morgan Stanley 2010, 7.o.) Az Eurostat adatai szerint az ír lakosság eladósodottsága 2001 és 2008 között az eurózóna átlaga alatt szintről magasan a fölé, az eurózónában Görögország után a legmeredekebben nőtt, a GDP 51,6 %-áról 114,3 %-ára. Ez utóbbival Ciprus és Hollandia után a harmadik legnagyobb arányt mondhatja magáénak. Egy írországi lakosra több mint 45 ezer euró hiteltartozás jut. Megjegyzendő, hogy a 2000-es években Németország kivételével az eurózóna minden országában nőtt a lakosság eladósodottsága a GDP-hez mérten.

Hozzájárult a termeléssel nem megalapozott keresleti boomhoz az adórendszer változása is. A bérek adóterhelése a teljes bérköltség százalékában mérve 2000-ig nőtt, utána azonban csökkent, összefüggésben a szociális rendszer kedvezőbbé válásával, az adókedvezmények bővülésével. Így a legalacsonyabb bérek esetében az adóteher 27,4-ről 20,2 %-ra, az átlagos keresetű kétgyermekes családok esetében 25,6-ról 14,5 %-ra mérséklődött. (Eurostat)

Egymással összekapcsolódó, egymást erősítő, a piacgazdaságra jellemző folyamatokról van tehát szó. Az eltelt évek gazdasági sikerei (például az adósság/GDP ráta 2002 után 30 % alá csökkent, a primer költségvetési egyenleg másfél évtizede masszív többlettel zárt, a teljes költségvetésnek 1997 óta egy év kivételével mindig többlete volt stb.) érthető módon eredményezték a szociális kiadások emelkedését. A pénzügyi-, ingatlan- és hitelbővülés miatt folytatódó gazdasági növekedés mind az állami mind a privátszférában lehetővé tette a bérkiáramlás növekedését. Mindezek miatt a lakossági és vállalati hitelfelvétel is racionális döntésnek tűnt az erős gazdaság illúziójában élő piaci szereplők számára. A hitellel előrehozott vásárlások tovább hajtották a növekedést, pozitívan visszahatva az előbb említett folyamatokra. Nem rossz kormányzati döntésekről volt tehát szó. A piacgazdasági logika szerint gazdaságpolitikai „hiba” az lett volna, ha a piac generálta keresleti boom-ot az állam mesterségesen visszafogja. A válság (gazdasági pangás, társadalmi elégedetlenség, még nagyobb tőkekiáramlás formájában) már ekkor jelentkezett volna, nem beszélve arról, hogyan is lehetne megtiltani egy liberalizált gazdaságban a változatos formájú hitelezést, pénzügyi befektetéseket.

5. Az árfolyam-hatás: reálfelértékelődés

Az eddigiekben láttuk, hogy Írország válságának oka egyfelől a gazdaság függő (félperifériás) jellege, másfelől maga a tőkés termelési ciklus, amely a kívülről táplált konjunktúra romlásakor a tiszta piaci viszonyok logikájából következően lendíti fel a pénzügyi, hitelezési szférát, amit a kormány és a vállalatok ennek és a korábbi fellendülésnek a befolyása alatt a munkának juttatott GDP-rész növelésével is támogatnak. Mindez a versenyképesség romlását (a munkaerőköltségre vetített GDP csökkenését) eredményezte, és az USA 2004-es adóamnesztiájával együtt, ami a profithazautalást fellendítette, a külső egyensúly romlásában csapódott le. És itt jön a képbe a válság harmadik tényezője, a valutaárfolyam.

A bér-profit elosztásban kisebb módosulás következett be a bér javára, röviden szólva nőtt a munkajövedelmek aránya a GDP-ben. A belső kereslet élénkülése felfelé tolta az árakat is. Az infláció mindig magasabb volt, mint az euró zóna átlaga, és főleg magasabb, mint Németországé. Ez pedig rögzített árfolyam (közös valuta) mellett súlyos veszélyeket rejt magában.

Írország legnagyobb exportpiaca az USA és az Egyesült Királyság, (2007-ben például ezek ketten az ír kivitel 36,6 %-át vették fel), és innen származik az ír import nagy része is (2007-ben 49 %-a). Velük szemben Írországnak egy erősödő valutával kellett kereskednie, hiszen az euró mind a dollárral, mind az angol fonttal szemben felértékelődött a 2000-es évek folyamán. A versenyképesség romlása és az erős euró ösztönözte a tőkekivitelt (beleértve a profit-hazautalást is). Mindezek következtében Írország kereskedelmi mérleg többletének korábbi növekedése megállt, majd csökkent, a 90-es években még jelentős többlettel záró fizetési- és tőkemérleg is romlani kezdett. 2001-től a fizetési mérleg negatívba fordult, 2004-ben pedig a tőkemérleg is hiánnyal zárt.

A reál effektív árfolyam azt mutatja meg, hogyan alakultak az adott országban az árak más országokhoz képest. Például: ha az árak nőnek, de a valuta értéke nem csökken ugyanilyen mértékben, a reálárfolyam is nő (felértékelődik a valuta), az ország versenyképessége romlik.

Az eurót a legerősebb tagországok, elsősorban Németország teljesítménye (nemzeti munkájának értéke) árazza be. Írország esetében a reál effektív árfolyam az euró zóna 40 partnerországával szemben az Európai Központi Bank adatai alapján 2000 szeptembere és 2008 áprilisa között 26,9 %-kal értékelődött fel, 16 partnerországgal számolva az Eurostat adatai szerint pedig 1999 és 2008 között 11,3 %-kal. A 7. ábra kiválóan szemlélteti az euró-tagság hatását. Az erős nemzetgazdaságok esetében a reál-effektív árfolyam-javulás felgyorsult (Németország), vagy a folytatódott (Ausztria), míg a többiek esetében a javulás romlásba fordult, vagy a romlás felgyorsult. Változást csak a válság, pontosabban az annak következtében alkalmazott bér/GDP-arányt leszorító intézkedések hoztak, bár Görögország estében még ezek sem.

Az euró tehát Írország számára felülértékeltté vált, de a valutaunió rögzített árfolyamának a nemzeti munka értékéhez való igazítása (leértékelése) nem volt lehetséges. Az eurónak ez a „felülértékeltsége” önmagában is csökkentette az ír versenyképességet.

Mindettől nem függetlenül Írország részesedése az EU27 külső (harmadik országokba irányuló) exportjából 2001 és 2008 között 3,7 %-ról 2,4 %-ra csökkent, intrakereskedelméből pedig 3,2 %-ról 2,3 %-ra. Kereskedelmi mérlegtöbbletének szintjét az EU27-eken kívüli országokkal a jelzett időszakban sikerült fenntartani, ám az EU27-tel szemben nem. Míg ebben a relációban a többlet 1995 és 2000 között megkétszereződött és még néhány évig nőtt, addig 2002 és 2008 között 24,5 milliárd euróról 13,8 milliárd euróra olvadt, mégpedig annak köszönhetően, hogy az EU-ba irányuló export 8 milliárd euróval csökkent. Úgyszintén romlott az euró másik három gyenge gazdaságának (Görögországnak, Portugáliának és Spanyolországnak) az egyenlege is.

6. Válságkezelés: vissza a régi pályára

Írország a hierarchikus világrendben elfoglalt pozíciójából szükségszerűen következő mechanizmusok révén került válságba, és a válságból ezen mechanizmusok válság előtti állapotának visszaállításával kíván kilábalni: függőpályás export, a munka GDP-ből való részesedésének csökkentése (külső leértékelés lehetőségének hiányában belső leértékelés). E circulus vitiosus láttán nem meglepő, hogy a kilábalás erősen kétséges.

6.1. Export

Az ír kormány a kilábalás reményét az áruexportba veti: ha sikerülne a 90-es évekhez hasonló dinamikát mutatnia a kivitelnek, az meglökné annyira a növekedést, hogy visszafizethessék az adósságot. Ez már egyszer sikerült: a 80-as évek végén az adósságráta a mainál is magasabb (120%) volt, de a 2000-es évek közepére 30 % alá csökkent.

Valóban, a 90-es évek ír sikerességének egyik jele a dinamikusan növekvő export és kereskedelmi többlet volt. Ez az offenzíva az információtechnológiai berendezésekre és a szoftverre épül. 2001-ben az áruexport több mint 40 %-át a gépipar (SITC 7) adta, ezen belül 56 %-ot képviselt a SITC 75 (hivatali berendezések és automatikus adatfeldolgozó berendezések). 2001 után azonban ez a termékcsoport radikálisan visszaesett, helyére az addig is jelentős, de csak második helyezett gyógyszeripari, kozmetikai termékek léptek.

2010-ben az ír kivitel 60 %-a a SITC 5 (vegyi anyagok) termékcsoportból adódott, és ennek a termékcsoportnak a kereskedelmi többlete egyenlő volt az egész ír kereskedelmi többlettel. A vegyi anyagok csoporton belül 46 %-ot az orvosi és gyógyszeripari termékek (SITC 54), 36,5 %-ot a szerves vegyi anyagok (SITC 51) tesznek ki. A gyógyszeripar az export 27,6 %-át, az ír árukereskedelmi többlet 48,2 %-ával ér fel, a szerves vegyi anyagok a teljes ír export 21,9 %-át, a teljes ír exporttöbblet 39,3 %-át adják. (CSO Ireland) Csakhogy Írországnak alig vannak saját gyógyszeripari termékei. Egyetlen ír cég van a porondon (Elan), de ez is az USA-ban végzi termelésének dandárját. Írországban képzett munkaerővel ellátott kiszolgáló ipar támogatja a gyógyszeripari multik helybeli tevékenységét. (Espicom 2011)

Ez az exportszerkezet-váltás tehát hűen tükrözi azt a függő jellegű fejlődési pályát, amit cikkünk elején tárgyaltunk. A transznacionális munkamegosztásba a kedvező befektetési telephelykínálattal (angol nyelv, liberális szabályozás, alacsony adók, alacsony bérköltségek stb.) bekapcsolódó ország úgy és addig képes termelése bővítésére, ahogyan és amíg a transznacionális vállalatok termelése, konjunktúrája, érdekei azt megengedik.

6.2. Belső leértékelés

Írország költségvetési egyenlege egészen a válságig, 2008-ig pozitív volt, az államadósság a GDP-nek mindössze 25 %-át tette ki. A munka részarányának GDP-beli növekedése 2002 és 2007 között tehát nem terhelte meg a költségvetést, nem okozott eladósodást. A költségvetési egyensúly felborulását a bankszektor válsága okozta. 2008 őszén rögtön 440 milliárd eurónyi banki papírért vállalt garanciát az ír kormány, majd szinte hónapról hónapra euró milliárdokkal kellett kisegítenie legnagyobb bankjait. Ennek érdekében 2009 és 2010 folyamán 48 milliárd euró hitelt kellett felvennie a pénzpiacokról kötvénykibocsátás formájában. Időközben a bankok mind újabb tőkeinjekcióra szorultak, ami a 2010 végi 85 milliárd eurós mentőcsomaghoz, majd a megszorítások mind újabb köreihez vezetett.

2010 végéig a költségvetést összesen 14,6 milliárddal javító intézkedéseket indítottak el. A 2010 novemberében bejelentett újabb 4 éves 15 milliárdos (a GDP 9,4 %-ával felérő) költségvetési kiigazítás kétharmad részben a kiadáscsökkentésből, egyharmad részben a bevételnövelésből áll össze, és a csomag 40 %-át (6 milliárd euró) 2011-ben viszik keresztül. A 2010 novemberi csomag nagyrészt magában foglalja az addig hozott intézkedéseket is, ezért azt mondhatjuk, hogy 2008 óta összesen közel 22 milliárdos korrekcióról van szó a költségvetésben, amiből 15 milliárd euró kiadáscsökkentés.

A megszorítások következtében az egységnyi bérköltség 2008 és 2011 között több mint 9 %-kal, az újonnan munkába állókra jutó bér pedig 25 %-kal csökkent. (Griffin 2010)

A megszorítások visszavetik a belső keresletet, így nem marad más hátra, mint az export felfutására tenni minden lapot, amelyhez viszont a további belső leértékelés (ár- és bércsökkentés) szükséges. A kör bezárult.

6.3. Államcsőd előtt

A megszorítások és állami eladósodás ellenére a bankszféra helyzetét még 2011 elejére sem sikerült megnyugtatóan rendezni. A 2011. márciusi bank stressz-teszt kimutatta, hogy újabb 24 milliárd euró tőkeinjekcióra szorul a válság sújtotta 4 bank. (CBI 2011) Mindezek miatt a korábbi stabilitási egyezmény számait a felújított stabilizációs programban le kellett rontani. (Ld. ISPA 2011) 2011-12-ben a költségvetési hiány a tervezettnél nagyobb, a növekedés kisebb lesz. Mivel az adósságállomány egyelőre még nőni fog, és az időszak végére tér vissza a 2011-es szintre, a költségvetési szigort éveken át fent kell tartani. A program is leszögezi, hogy a növekedést az exporttól remélik, aminek a munkaerőköltség csökkenése ad lendületet.

Az ír pénzügyminisztérium 2010. éves jelentése szerint Írország 2009-ben 3,2 milliárd (GDP 2 %-a) 2010 folyamán 4,8 milliárd eurót költött adósságszolgálatra (ezeken belül 2,5 és 4,1 milliárd euró volt csak a kamat). (MoF 2011) Mint a felújított stabilizációs program tervszámaiból kitűnik, 2011-ben a kamatteher 5,2 milliárd euró, 2015-ben pedig meghaladja majd a 9 milliárd eurót. 2011-ben Írország GDP-jének több mint 3,8 %-át, adóbevételeinek 15 %-át fordítja az adósságkamat törlesztésére, és ezek az arányok 2015-re 6,2 és 21 %-ra nőnek.

A 2011. április 29-én napvilágra hozott felújított stabilizációs program szigorú középtávú költségvetési pályát rajzol fel az EU, pontosabban az euró zóna elvárásainak megfelelően. 2015-re 3 % alá szorítják a költségvetési hiányt, sőt, a kamatkiadások nélkül számított elsődleges egyenleget masszív aktívummal kívánják zárni.

Mindent összevéve, legalábbis az eddigi tények és elképzelések szerint közel 22 milliárd eurós költségvetési „kiigazításra” kerül sor 2008 és 2014 között, ami a GDP-ben mérve 2011-ben 3,75 %-ot, 2012 és 14 között pedig 5,75 %-ot jelent. Ehhez járul még a programperiódus után, 2015-ben egy közelebbről meg nem határozott további, a GDP 1 %-át meghaladó korrekció, aminek eredményeképpen a hiány 0,5 %-ra csökken.

Hogy a helyzet fenntarthatóvá, az adósság csökkenthetővé váljék, legalább 4 %-os növekedésre van szükség, amire azonban 2015-ig semmi kilátás sincs. Az államcsőd elhárítása tehát még a legkedvezőbb elképzelt esetben is 7 év folyamatos megszorításokat követel, miközben a legkedvezőbb eset megvalósulása, a felújított stabilizációs program 2,5-3 %-os előrejelzései is kétségesek.

Például azért, mert az Európai Központi bank az euró megerősítése végett néhány hete kamatot emelt, ami nemcsak közvetlenül, az állami és lakossági hitelek, valamint vállalati beruházások finanszírozásának megnehezítése révén, de közvetve, az euró erősödése miatt romló exportképesség révén is megnehezíti az egyensúly helyreállítását. Ugyanezt eredményezi a pénzpiacok bizalomvesztése, például a görög helyzet amúgy elkerülhetetlen eszkalálódása, vagy újabb perifériás gazdaságok (pl. Spanyolország) bedőlése, vagy a német gazdaság további erősödése, más külső versenytársak (mindenekelőtt a BRIC) további világpiaci térnyerése is. A világpiai helyzet, a globális válság megoldatlansága folytonosan változó feltételeket teremt, a pillanatnyi helyzetben felvázolt ír kilábalási pálya ködbe mutat.

De a külföldi működőtőke-importra épülő ír gazdaságot a tőke illékonysága is fenyegeti. 2004-2006 közti 3 évben 48 milliárd dollár működőtőke hagyta el az országot, ami mögött nagyarányú profitkivonás húzódott meg. Egyedül 2005-ben 22,9 milliárd euró profitot utaltak haza Írországból a főleg amerikai és angol transznacionális vállalatok. (UNCTAD WIR, Finfacts Team 2006) Ebben közrejátszott, hogy 2004-ben az USA kongresszusa adóamnesztiát hirdetett a külföldön szerzett profitok hazautalására. Még ha 2005 rekord évnek számított is etekintetben, kérdés, vajon mennyi profit fog kiáramlani a kis szigetországból az elkövetkező években? Különösen, hogy a meggyőző gazdasági fellendülésre eddig hiába váró Obama-adminisztráció most újabb adóamnesztián gondolkodik. És mi történik, ha a gyógyszer- és kozmetikai ipar lendülete befullad, a konkurensek, mondjuk Ázsiából, piacokat nyernek, vagy a transznacionális vállalatok számára egyszerűen csak kedvezőbb beruházási területek nyílnak másutt?

7. A rendszeren belül nincs tartós megoldás 

Írország olyannyira kiszolgáltatott a külföldi vállalatok tevékenységének, hogy nem ronthat az általa kínált befektetési feltételeken. Ezt megtette a 2000-es években, amikor a jólétet engedte a profit kárára „lecsorogni” a munkavállalók osztályába, és az euróövezet tagjaként reálfelértékelődést szenvedett el. Most ezt a piaci viszonyok, pontosabban a profitráta fenntartása érdekében korrigálnia kell. Nem engedhet az alacsony profitadóból sem, ami lényegében törvényes adóelkerülést biztosít a külföldi vállalatok számára (az USA-ban a profitadó 35 %, Írországban 12,5 %.).

Mivel a mentőcsomag jelenleg 5,8 %-os hitelkamata mellett a kilábaláshoz évi 4 %-os GDP-növekedést kell produkálni, ami a belátható jövőben elképzelhetetlen, az ír kormány a feltételek újratárgyalását szerette volna elérni az EU-nál. Angela Merkel azonban a tavasszal megmondta: a könnyítéshez feltételek is járnak. (The Economist 2011) Nyilvánvalóan az ír gazdaság fő csáberejét jelentő igen alacsony profitadó emelésére gondolt. Mivel ez kihúzná a talajt a külföldi tőkére épülő remények lába alól, ez Írország számára elfogadhatatlan. A kör ismételten bezárult.

A 2008 és 2014 között megvalósítandó 22 milliárdos költségvetési kiigazításból 15 milliárd közvetve vagy közvetlenül a bérből, fizetésből, segélyből élőket sújtja. Vagyis: bár az állam eladósodását és a hosszú évekig tartó megszorításokat a bankszektor megmentése váltotta ki, a mára több mint 107 milliárd euróra rúgó adósság szolgálatához a tömegek „jólétének” csökkentése kell. Az ír gazdaságpolitika a profit érdekeit szolgálja, és szolgálhatja, ameddig azt a lakosság életkörülményeinek romlásával biztosítani tudja és akarja.

Írország a hierarchikus világrendben elfoglalt pozíciójából szükségszerűen következő mechanizmusok révén került válságba, és a válságból ezen mechanizmusok válság előtti állapotának visszaállításával kíván kilábalni: függőpályás export és a munka GDP-ből való részesedésének csökkentése (külső leértékelés lehetőségének hiányában belső leértékelés). Ez, mint láttuk, gyakorlatilag igencsak kétséges, de elvileg sikerülhet. Ám még az utóbbi esetben is csak egy újabb válságig vezető utat járhat végig, miközben a versenyképesség növelése-fenntartása érdekében folytonosan csökkentenie kell az új értékből azok részesedését, aki azt létrehozzák. A végső kérdés az, hol van a társadalmi tűrőképesség határa.

Hivatkozások:

CBI (2011): Capital and Liquidity Results Published for Banking Sector - Financial Measures Programme Sets €24bn Capital Requirement - Press release Central Bank of Ireland. 31 March 2011 http://www.merrionstreet.ie/wp-content/uploads/2011/03/Press-Release-Capital-and-Liquidity-Results-Published-for-Banking-Sector.pdf

CSO Ireland. Central Statistic Office Ireland. Statistics online. Databases http://www.cso.ie/px/

Espicom (2011): The Pharmaceutical Market:Ireland. Opportunities and Challenges. June 14th 2011. Espicom Business Intelligence. http://www.espicom.com/prodcat2.nsf/Product_ID_Lookup/00000349?OpenDocument

Eurostat Statistics Online http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/statistics/themes

Finfacts Team (2006): Foreign Direct Investment into OECD countries jumps 27% in 2005; Profit repatriation puts Ireland's FDI in red. Jun 28, 2006, FinFacts ireland. http://www.finfacts.ie/irelandbusinessnews/publish/article_10006382.shtml

Griffin, Lorraine (2010): Budget 2011 – Impacts on Ireland Inc., In: Budget 2011. Consolidating for growth. 8 December 2010, Deloitte. The Shelbourne Hotel. http://www.deloitte.com/assets/Dcom-Ireland/Local%20Assets/Documents/Tax/Final%20Budget%202011%20slides%2009%2012%2010.pdf

ISPA 2011: Ireland - Stability Programme Update April 2011 http://ec.europa.eu/economy_finance/sgp/pdf/20_scps/2011/01_programme/ie_2011-04-29_sp_en.pdf

MoF (2011): Exchequer Statement. Statement Of Exchequer Surplus / (Deficit) in the period ended December 2010. Ministry of Finance Ireland http://www.finance.gov.ie/documents/exchequerstatements/2010/Enddecstatement.pdf

Morgan Stanley Research (2010): Euroland Economics Bailing Out Ireland and Beyond. November 28, 2010 Morgan Stanley Research Europe, Morgan Stanley & Co. International plc

The Economist (2011): A frosty response to Enda Kenny. March 5th 2011, 13:58 by The Economist Helsinki  http://www.economist.com/blogs/charlemagne/2011/03/eu_and_irelands_bail-out

UNCTAD World Investment Report Annex Tables.

2011. június