Az Unió perifériális gazdaságai bajban vannak. Görögország az államcsőd szélén áll, de a többi sincs nagyon távol attól.
Mi az oka ennek a mizériának? Mindenekelőtt Görögország esete izgatja a világ dolgait megérteni szándékozókat, pedig bármennyire is sok sajátos vonást mutatnak az egyes országok, a magyarázó okok az általánosban keresendők.
A konstelláció
A mai globalizáció, vagyis a piaci, kapitalista, profitorientált termelés alapján az országok a világpiac értékítéletének kell megfelelniük, és annak vakon ható törvényszerűségei miatt időről időre súlyos válságba kell jutniuk. Ám még ezen túlmenően is találhatunk számottevő azonosságot a csődhelyzet előtt álló országok között. Írországra, Görögországra, Portugáliára és Spanyolországra (ezeket együtt nevezik PIGS-nek) egyaránt igaz, hogy a globalizált gazdaságba függő jelleggel bekapcsolódott félperifériás ország, így a válságok (így a bankmentés) terheit szükségszerűen nehezebben viseli. Továbbá a 2000-es években mindegyik relatív versenyképesség-csökkenést szenvedett el, amely alapvetően két tényezővel magyarázható. Egyrészt a GDP kisebb-nagyobb méretű újraelosztása következetett be a munka javára, ami a megelőző évek ellenirányú fejlődésének bizonyos kompenzációját jelentette, másrészt ezt a versenyképesség-romlást az euró, mint kvázi „rögzített” valuta, egy az egyben közvetítette a világpiac felé („reálfelértékelődés” következett be). Mindegyikre igaz ezen felül még az is, hogy a megszorításokra épülő válságkezelés sem gazdasági értelemben nem hoz eredményt, hiszen megfojtja a belső keresletet, sem pedig társadalmi értelemben nem fenntartható.
Mindez Görögország esetében a következő sajátosságok formájában ölt testet.
A görög pálya – félperifériás út
Görögország mindig is az Unió gyengébb gazdaságai közé tartozott, és ennek köszönhetően való 1981-es csatlakozásával két új elemmel gazdagodott a nyugat-európai integráció: a regionális politika megerősödése és a protest-hang.
Görögországot a jobbközép Karamanlisz-kormány (Új Demokrácia Pártja) vitte be az Unióba, heves belpolitikai csatározások közepette. 1979-ben, a csatlakozási szerződés ratifikálásának évében, az emberek 46 %-a nem tudott sem igent, sem nemet mondani a teljes jogú tagságra.
Az Andreasz Papandreou (Pánhellén Szocialista Párt - PASOK) által vezetett ellenzők érvei a dependencia problémája köré csoportosultak. A görögországi kapitalizmus perifériás jellegét, s ebből eredően a csatlakozás függést konzerváló-erősítő hatását hangsúlyozták, megkérdőjelezve, hogy az (akkori nevén) Európai Közösségek alternatíva lenne az USA-tól való függéssel szemben. Ám később, kormányra kerülve, Papandreou reálpolitikát folytatott, amelyben azért bővelkedtek az EK-nak való ellentmondás mozzanatai. Ennek eredményeként tett szert Görögország az EK „rossz fiúja” image-ra.
A PASOK és a görög kommunista párt (KKE), valamint a befolyásuk alatt álló egyéb szervezetek, érdekszövetségek csatlakozás-ellenességével szemben a nagytőkések (SEV - gyáriparosok szövetsége) és a farmerek legnagyobb szervezete, a PASEGES (Görög Agrárszövetkezetek Szövetsége) a belépés mellett álltak ki. A teljes jogú tagság mellett foglalt állást ezeken túlmenően az Általános Munkásszövetség (GSEE) is, aminek oka a görög munkaerő-helyzetben keresendő: az érdekérvényesítési lehetőségek szűkössége (a szakszervezeti mozgalom elnyomása a junta idején) a nyugat-európai szakszervezetetekkel való együttműködésre inspirálta a görög munkásokat. E kapcsolatoktól a munkatörvények modernizálását, a munkakörülmények javulását, alkupozícióik erősödését, és nem utolsó sorban a külföldi munkalehetőségek bővülését remélték.
A görög gazdasági helyzet és az 1981-es kormányváltás (a PASOK kormányzása) következtében az EK l0. tagja nemegyszer kész helyzet elé állította a Közösséget, amely Görögoszág „különutasságát” - némi rosszallással – de mindig tudomásul vette. Saját nemzetgazdasági érdekeinek szolgálatában Görögország a taggá válás után nem egy „pótlólagos átmeneti időszakot” és a közösségi szabályok alóli kivételt ért el, adott esetben „önhatalmúlag” érvényesített (fejlesztési tervcéljainak respektálása, a drachma minden előzetes bejelentés nélküli jelentős leértékelése 1983-ban, állami monopóliumok fenntartása stb.).
Ma vannak, akik felvetik, miért kellett Görögországot egyáltalán felvenni az euró zónába? Ők éppígy kérdezhetnék: minek kellett felvenni egyáltalán az EU-ba? A válasz persze nem bonyolult, ha az ember a világgazdaságból indul ki. A regionális összefonódás, a piacok összenyitása a nemzetközi gazdaságban működő tőke érdeke, azért állandóan az integrálódás (neki kedvező) mozzanatainak előrehajtására tör. Egyáltalán nem csak, sőt nem is elsősorban a fejlett piacok nyitásában érdekelt, hanem nagyon is, és legelsősorban a különböző fejlettségű területek közti szabad áramlásban, hiszen éppen a különbségek kihasználásával növelheti versenyelőnyét. Az integráció nem sokat ér, ha csak a gazdagok klubját öleli fel.
Görögország EU-tagságának egyfajta mérlegét vonja meg a vásárlóerő paritáson (PPP) számított egy főre jutó GDP alakulása. A görög adat a csatlakozás előtti években is és 1981-ben is az EU15-ök[1] és az OECD átlagával egy szinten állt, azt követően azonban egyre inkább lemarad. A mélypontot 1995-99 között érte el, amikor az említettekhez képest a görög GDP/fő csupán 81-82 %-ot ért el. Pedig az addig tartó időszakban az Unióból érkező fejlesztési pénzek nemegyszer felértek a görög GDP 5-7 százalékával! A felzárkózás csak 2000-től indult be és a GDP/fő (PPP) éppen a válság előtti években érte ismét a legfejlettebb országok átlagát. Az eurózóna tagjaként a görög gazdaság 3-4 százalékkal bővült évente, ám ugyanakkor gyorsult fel az egyensúlyromás is.
Út az euróba
A görög gazdaság utoljára az 1960-as években szárnyalt, ám az olajárrobbanások után az EK legújabb tagjaként már nem teljesített jól. A 80-as években, szocialista kormányzás alatt az állami kiadások nőttek, azonban a bevételek messze elmaradtak mögöttük. A költségvetési deficit 1980 és 1990 között a GDP 3 %-áról 19 %-ra nőtt, az államadóság a GDP 39,4 %-áról 111,6 %-ára. (Matziorinis 1993) Ekkor azonban az eladósodás még elsősorban belföldre irányult, a külső adósságállomány az összes adósságnak csak 13-14 %-át tette ki. Ez lényeges, mert azt jelenti, hogy – elvileg - könnyűszerrel elinflálható volt.
Az 1990-ben ismét kormányra kerülő Új Demokrácia jobbközép kormánya egyensúlyteremtő lépéseket tett, és el is ért bizonyos sikereket. Ezzel együtt a gazdaságot liberalizálták, privatizációkra is sor került, felszabadították a pénzügyi szférát – megvetve a további egyensúlytalanság alapjait. Az infláció és a deficit is csökkent, de az államadósságot nem sikerült mérsékelni, az a 90-es évek végén is meghaladta a teljes GDP-t. Az adóelkerülés, amely különösen a turizmusban nagy, a becslések szerint eléri a GDP 25 %-át, súlyos milliárdoktól fosztva meg az államkasszát. Bár a 60-as évek gazdasági lendülete a remények ellenére elmaradt, a görög GDP növekedése az 1990-es és 2000-es években is meghaladta az euró zóna átlagát. Az akkori tervek szerint az adósságot a GDP 60 %-a alá szorították volna le 2010-ig.
Állami trükközés – az uniós szabályok megkerülése
Csakhogy egyrészt a tagországoknak nem fűződött érdeke hozzá, hogy az EU felé rossz képet mutassanak magukról. Általános a vélekedés, hogy az euró-övezetbe lépés előtt és után is egyes államok (így például Olaszország is) kozmetikázták az adatokat, „kreatív könyvelést” végeztek. Továbbá, és részben éppen ezért, időközben az EU számbevételi rendszere is megváltozott, amit – mint később kiderült – Görögország nem követett. Az Unió 2004-ben, még a PASOK-kormány alatt a költségvetés felülvizsgálat követelte meg, amiből kiderült, hogy a költségvetés nem többlettel, hanem évek óta jelentős (2004-ben a GDP 7,4 %-át kitevő) hiánnyal zárt. Ezt követően ismét a jobbközép Új Demokrácia került hatalomra, az EU-csatlakozás végbevivő Karamanlisz unokaöccsével az élén. Liberális, privatizációs, a telekommunikációt fejlesztő politikát folytatott, ami azonban több tekintetben (így különösen a magánegyetemek engedélyeztetése kérdésében) a társadalom heves ellenállásába ütközött. Ráadásul az adatszolgáltatás ügye sem jött rendbe.
Amikor a 2008-ban pénzügyi formában kirobbant válság hatására szükségessé vált megszorításokba a Karamanlisz-kormány 2009 nyarán belebukott, és a PASOK került hatalomra, kiderült, hogy sokkal nagyobb a hiány, mint azt addig vélték.
A „szőnyeg alatti” eladósodáshoz a nemzetközi pénzügyi körök is hozzájárultak, olyan neves képviselőikkel együtt, mint a Goldman Sachs. Ez utóbbi a Karamanlisz-kormánnyal például olyan határidős ügyleteket kötött, amelyekben a jelenbeli készpénzfizetésért cserébe a görög kormány jövőbeli reptéri illetéket, autópályadíjat, szerencsejáték bevételt stb., adott át. Swap-ügyletekkel kedvező árfolyamon kereskedtek valutákkal is. Mindezt technikailag nem hitelfelvételként (hanem például a jövőbeli illetékekkel kapcsolatos ügyleteknél egyszerű adás-vételként) lehetett elkönyvelni, papíron tehát nem növelte az adósságot. Mint arról több forrás is beszámol, ilyen „modern üzleti megoldásra” vonatkozó ajánlatot az új Papandreou kormány is kapott a 2009 novemberében a Goldman Sachs-től.
Az ilyen deficitfinanszírozás olcsóbb, mint a nyílt piaci hitelfelvétel, hiszen az utóbbi, a piacok bizalmának megrendülésén keresztül az egekbe tolhatja a hitelkamatot, kötvényfelárat, ahogy az Görögország esetében 2011-re be is következett. Ma a 2 éves görög államkötvények 30 % körüli, a 10 évesek 14-16 % körüli hozamígérettel értékesíthetők. Papandreou 2010 márciusi washingtoni vizitjén kritizálta is a „tisztességtelen spekulánsokat”, akik „naponta milliárdokat nyernek a görög államcsődre fogadva”. (The Economist 2010)
Megjegyezzük, hogy hagyományosan a Goldman Sachs adja az USA pénzügyminiszterét és napjainkban az ő emberét helyzeték az Európai Központi Bank elnöki székébe is. Mario Draghi, aki most az olasz központi bank elnöke 2002 és 2005 között a Goldman Sachs Nemzetközi részlegének élén állt. Ennek ellenére európarlamenti meghallgatását tagadta, hogy köze lett vett volna a cég európai (így görög) kormányokkal kötött swap-ügyleteihez. (Draghi 2011)
A GDP újraelosztása - versenyképességromlás
A 2000-es évek második felében a GDP-n belül bizonyos újraelosztás következett be a munka javára: a szociális juttatások, majd a bérek aránya is nőtt, e kettő aránya együtt 2004 és 2008 között 58,4 %-ról 61,2-re emelkedett. Különösen erőteljes volt a bér- és juttatásnövekedés az állami szférában, így nemcsak a gazdaság általános versenyképessége csökkent, de nőtt az állam hiteligénye is.
Ennek a piaci viszonyok között önpusztító pályának a fenntartását segítette, hogy az alacsony euró-kamatlábak mellett igen kedvező volt a hitelfelvétel mind az állam, mind a lakosság számára: a bérnövekedések és az adóelkerülés miatt alacsony költségvetési bevételek miatt keletkező hiányt könnyű volt hitelfelvétellel pótolni, és könnyű volt hitelből túlfogyasztani. Az euró iránti nemzetközi pénzügyi bizalom miatt a válság előtt görög kormány kötvényeit alig valamivel nagyobb hozamok mellett vásárolták meg a piaci szereplők, mint a németét, és a lakossági hitelek kamatai is csábítóak voltak. Az euró övezetben a most legnagyobb bajban lévő országok (a PIIGS) nettó eladósodottsága nőtt a legjobban, köztük is sorvezető Görögország. Az egy háztartásra jutó GDP-arányos lakossági fogyasztást szintén Görögország vezette. 2000 és 2008 között a háztartások fogyasztása 60 %-kal nőtt, messze gyorsabban, mint az euró többi országában. (Eurostat)
És itt megint utaljunk a többi PIIGS-re, sőt akár a globális világgazdaság vezető hatalmaira is. Ez a belső keresleti túlfűtöttségre épülő fellendülés a 2000-es években mindenütt tetten érhető volt. Az információtechnológiai boom volt az utolsó, amit a jelenlegi technológia szinten a termelés produkálni tudott. Ennek leülését követően, 2000-től már csak válságáthárítás, válság-elodázás zajlott: a reálszférában kellő profitot már realizálni nem tudó tőkék kiáramlottak a pénzügyi szférába, ahol a spekuláció révén virtuálisan meg is sokszorozódtak, és előrehozott vásárlásokkal (tehát a gazdaság minden szektorának eladósításával) keresletet generáltak. Egy önmagát már túlélt termelési ciklust hosszabbítottak meg. Ezáltal a fellendülés látszatát is keltették, amik a tőkés termelés rejtve de annál könyörtelenebbül ható törvényszerűségeiről mit sem tudó – sőt a fellendülésnek joggal örülő - kormányokat és vállalatvezetőket engedékenyebbé tették a bérek, juttatások növelésével kapcsolatban, ami még tovább hajtotta a belső keresletre épülő növekedést.
Ez a helyzet az eladósodásra amúgy is hajlamos Görögország esetében oda vezetett, hogy az államadósság 2002 és 2008 harmadik negyedéve között 81 milliárd euróról 191 milliárd euróra nőtt. Ugyanakkor a legdinamikusabban a pénzügyi intézmények (bankok) eladósodása emelkedett: a nevezett időszak alatt több mint négyszeresére, 118 milliárd euróra. Mivel azonban a bankok egy része is állami tulajdonban van, vagy állami ellenőrzés alatt áll, az ő adósságuk is részben az állam terhe. Jelenleg a görög államadósság meghaladja a 340 milliárd eurót, a GDP 140 %-át, és a közeljövőben tovább fog emelkedni.
Az euró hatása - alapvetés
Bár a csatlakozás előtt és után annak pártolói az euró használatának minden egyéb hátrányt túlkompenzáló előnyeit hangsúlyozták, és hangsúlyozzák ma is, kétségtelen, hogy maga az euró is hozzájárult a görög válság méretéhez.
A mechanizmus lényegét már az aranystandard ismeretéből, vagy akár dollárt az aranyhoz kötő Bretton Woods-i rendszerből meg lehet érteni. A stabil és (ami ezzel mindig együtt jár) nem a nemzetgazdasági teljesítmény, hanem más, külső szempont(ok) alapján alakuló árfolyam sosem kedvező a gyengébb versenyképességű országok számára.
A stabil árfolyamrendszerek pártolói annak automatikus egyensúlyteremtő (alkalmazkodást kikényszerítő) hatását emelik ki. Ha egy ország belső árviszonyai (mondhatjuk: ár-versenyképessége) a rögzített valutaparitáshoz képest romlik, akkor kereskedelmi mérlege is romlik, a belföldi árukat kiszorítja az import, az exportértékesítés nehezebb lesz (hiszen az ország drágábban állít elő árukat). Ez a piaci verseny miatt a költségek, bérek leszorítását kényszeríti ki, ami helyreállítja a valuta (arany)paritását, és visszakorrigálja a külső egyensúlyt. Ez a fajta rögzített árfolyamrendszer igen kedvező mindazoknak az üzleti köröknek, amelyek a nemzetközi gazdaságban érdekeltek: pénzügyi, biztosító, szállítmányozó, kereskedelmi cégeknek, és a hozzájuk kapcsolódó ágenseknek, valamint a tőkebefektetőknek. Sokszor jól jön a sikeres exportőröknek, és előnyét láthatják a bérből élők is, ha olcsó importárukhoz jutnak általa. A nagyrészt vagy kizárólag a hazai gazdaságban érdekelt, illetve a világpiacon nem versenyképes termelők számára viszont nagy teher, és azzá válik a bérből élők számára is, amint a hazai termelők a konkurencia miatt vagy kihullnak, vagy kiadásaik csökkentésére kényszerülnek. Ezért az aranystandard is csak korlátozott ideig, még az USA-ban is heves belföldi ellenállás mellett, a nemzetközi kereskedelem 19. század végi fellendülése idején virágozott, s a 20. század elejére szétesett.
Ugyanezt a táncot járta végig a dollár rögzített árfolyamon aranyra való beválthatóságára épülő Bretton Woodsi rendszer is, bár ott a terheket már csak egy országnak, az USA-nak kellett viselnie. Igaz, a nemzetközi gazdaságban érdekelt körei nagy hasznot húztak belőle: igen kedvező volt a tőkekivitel, és olcsóbbak voltak a külföldi utak is. A kulcsvaluta-szerep elkényelmesítő hatása miatt azonban az amerikai termelők versenyképessége s így a kereskedelmi egyenleg is romlott, megrendült a bizalom a dollárban (leértékelésére számított mindenki), ezért elindult a dollár aranyra váltása. A FED akkori elnöke, Arthur Burns hasztalan próbálta meggyőzni Nixont a megszorítások és az infláció kontroll szükségességéről. Az USA elnöke 1971 augusztus 15-én felfüggesztette a dollár aranyra való beválthatóságát. A dollár a rákövetkező hónapokban 10 %-ot esett, amit Nixon még megfejelt egy 10 %-os importadóval, valamint ár- és bérkontrollal. Az abban érdekelt körök hiába próbálták Bretton Woods-ot újjáéleszteni. 1973-ban, egy újabb 10 %-os dollár-leértékelést követően Bretton Woods végleg kimúlt. Az amerikai kereskedelmi mérleg (legalább egy időre) pozitívba fordult, a gazdaság gyorsulni kezdet, a munkanélküliség csökkent.
Megjegyezzük, hogy a későbbiekben az USA külső egyensúlya ismét tovább romlott, ami két dolgot bizonyít: egyrészt azt, hogy pusztán a leértékeléssel nem lehet tartósítani a versenyképességet, másrészt azt, hogy a dollár kulcsvaluta szerepe megmaradt, és ez tette lehetővé az egyensúlytalanság tartósítását. A lényegen azonban ez sem változtat, sőt megerősíti azt: a kormányok saját választóiknak felelnek, és ezért mindig az aktuális belső osztály- és rétegerőviszonyoktól függ, milyen érdeket és mennyiben érvényesítenek. A bérből és fizetésből élők, a hazai gazdaságban érdekelt termelők szempontjait pedig nem lehet tartósan semmibe venni.
Az euró hatása - tények
Görögország számára az euró úgy működött, mint az aranystandard: adva volt egy csereeszköz, amelynek értéke kívülről meghatározott (elsősorban az erősebb, a globális gazdaságba sikeresebben kapcsolódó országok, mindenekelőtt Németország által), és ráadásul az elmúlt évtizedben szinte folyamatosan erősödött. Ezzel a görög gazdaság versenyképessége nem tudott lépést tartani, így valutája erősebbé vált, mint amennyit nemzeti munkájának világpiaci értéke alapján érnie kellett volna. A valuta értéke és a nemzeti munka versenyképessége közti arányt a reál effektív árfolyam (REER) mutatja meg. Görögország esetében ez a mutató a csatlakozás után jelentősen romlott, vagyis a valuta „reálfelértékelődött”. Egyszerűen fogalmazva: a görög export drága, az import olcsóbb lett.
Különböző mértékben, de hasonló folyamatok zajlottak az euró többi gyenge országában is, miközben az erősebbek, mint Németország, Finnország, Franciaország, Ausztria stb. esetében a reál effektív árfolyam csökkent, tehát az euró az ő számukra alulértékeltté vált. A közös valutának ez az eltérő viszonya a nemzeti munkák értékéhez (a nemzetgazdasági versenyképességhez) tovább súlyosbította a lemaradók hátrányait és növelte az élenjárók előnyét, hiszen az erős valuta visszafogja az exportot és az olcsó import révén a belső termelést, míg a gyenge valuta éppen ellenkező hatással jár.
2002-től Görögország kereskedelmi egyenlege gyors romlásnak indult. Az EU-n kívülre irányuló forgalom már korábban is növekvő deficitet mutatott, de az EU27-kel folytatott kereskedelem egyenlege az euró zónába lépést követő évtől (2002-től) kezdve váltott lejtőre. Ezt a romlást 2004 után már a szolgáltatásmérleg pozitívuma sem ellensúlyozta, mivel ekkortól a szolgáltatástöbblet növekedése is megtorpant. Mindennek következtében nőtt a folyó mérleg hiánya is.
A megszorítások
A 2008 óta mind erőteljesebben jelentkező költségvetési megszorítások sora egy 28 milliárd eurós bankmentő csomaggal kezdődött, amely az állami garanciavállalás mellett a bankok feltőkésítését, állami kötvénykibocsátás formájában nyújtott megtámogatását jelentette. Pontosan akkora bankmentőcsomagról van tehát szó, amekkora megszorításokra 2011 nyarán Görögország a csődhelyzet szorításában kényszerül!
2009-ben hozzáláttak az állami kiadások lefaragásának is, de ekkor elsősorban még a bürokrácián belül törekedtek takarékosságra. ugyanakkor nem mondtak le bizonyos gazdaságot serkentő állami kiadásokról sem. Az időközbeni kormányváltás után, a PASOK ismételt kormányra kerülését követően derült ki, hogy a hiány sokkal nagyobb, mint gondolták, sőt egyszerűen finanszírozhatatlan. A PASOK-kormány folytatta, sőt elmélyítette a megszorításokat, immár radikálisan visszavéve az állami alkalmazottak és nyugdíjasok juttatásait, a szociális vívmányok sorát. Folytonosan növekvő társadalmi ellenállással szembesült, miközben a feketegazdaság kifehérítése, ami válság idején amúgy is majdnem lehetetlen feladat, jottányit sem haladt előre.
Az IMF-től és az EU-tól 2010 májusában kapott 110 milliárd eurós mentőcsomag ára a költségvetési hiány 2014-ig 3 % alá szorításának felvállalása volt, ám a drasztikus intézkedéseket nem sikerült a kellő ütemben véghezvinni. Márpedig ez a feltétele annak, hogy Görögország le tudja hívni az IMF és az EU 110 milliárdos készenléti hitelének soros részletét. Ha nem teszi, képtelen adósságainak további törlesztésére, és államcsődöt kell jelentenie.
Összesen a GDP 8 %-ával felérő kiigazításra van szükség a költségvetésben 2015-ig, s ebből a 2010. májusi csomag a közszféra kiadásainak csökkentésével, a nyugdíjreformmal stb. 2 %-ot hozott. Így 2011 áprilisában, alig háromnegyed évvel az EU-IMF-mentőcsomag feltételeként végrehajtott megszorítások után a görög kormánynak újabb kiigazítási csomaggal kellett előállnia – miközben a munkanélküliségi ráta 2011 januárja óta 15 %- körül alakul, és minden ötödik lakos a szegénységi küszöb alatt él. Ezúttal a 2008-as bankmentés összegével egyenlő, 28 milliárd euró szigorítást (nagyobbrészt kiadáscsökkentést), és 50 milliárd euró privatizációs bevételt terveztek. Ezekből 2011-re 3 milliárd eurós kiigazítás és 15 milliárd eurónyi privatizáció jut. A tervet éppen e sorok írásakor szavazta meg a görög parlament, az utcán folyó erőszakos tiltakozások mellett.
Eközben a pénzpiacok a maguk perverz piaci logikája mentén a végletekig leértékelték a görög gazdaságot, felhajtották az államadósság finanszírozására (jobban mondva görgetésére) alkalmas állampapírok hozamát. Görögország mára a világ legalacsonyabbra értékelt országai közé tartozik az ország-kockázatokat minősítő cégek listájában. Így az ország egy olyan lefelé húzó spirálba került, amelyből csak az adósság átstrukturálásával, részbeni elengedésével kerülhet ki.
Ez az adósság ugyanis nem fizethető vissza. Kívánatos lenne az euró övezet elhagyása is, hogy a görög valuta (drachma) leértékelésével javuljon a versenyképesség. Mint ahogy egy szocialista képviselő fogalmazott a minap a görög parlamentben: „Görögországnak sok problémája van, de az igazi probléma az euró”. (Torchia et al 2011)
A kilépésnek azonban azonnal adósságnövekedés és tőkemenekülés lenne a következménye. Mégis ez látszik célszerűnek, sőt, már az eddigi és a most, 2011 júliusában, e cikk megjelenésekor talán már meg is szavazott sokmilliárdos újabb mentőcsomagot is célszerűbb lenne, lett volna ennek az átmenetnek a finanszírozására fordítani.
Epilógus
A fentiekben is taglalt kormányzati hibák miatt sokak számára kézenfekvő, hogy a görög bajokért egyedül a rossz kormányzást kell okolni. Pedig nehéz lenne tagadni, hogy ugyanolyan rossz kormányzás eltérő gazdasági adottságok közepette eltérő mértékben okoz baj. A görög gazdaság történelmi alulfejlettsége mellett a világgazdasági nyitottság, a fejlett országokkal folytatódó integrálódás a „kitettséget”, sérülékenységet fokozta. A spontán piaci mechanizmusok bizonyítottan, és már a globális kapitalizmust menedzselő csúcsintézmények szerint sem a kiegyenlítődést szolgálják, ahhoz e mechanizmusoknak ellentmondó, nem-piaci erők, legalább az állam beavatkozó politikájára van szükség.
Azonban a belső kereslet felfutására, az olcsó euró-hitelekre és a pénzpiacok boom-jára épülő gazdasági növekedés idején a hatalmuk megtartására törekvő kormányok inkább a jóléti intézkedések kiterjesztésében érdekeltek, mintsem a kapitalizmusban elsősorban a dolgozó osztályok rovására megvalósítható termelékenység-növelő strukturális átalakításokban. Ez történt a 2000-es években Görögországban, a többi PIIGS-országban is, ahol ezek a folyamatok az önálló monetáris politika (saját valuta) hiányával súlyosbított helyzetben egyértelműen a nemzeti munka elszívását, fokozott egyensúlyhiányt és versenyképesség-csökkenést eredményeztek.
Lévén szó olyan országokról, amelyek gazdaságában kevés az erő, a válságba jutott tőke megmentésére (a bankmentésre) nem áll rendelkezésükre sem hazai, sem a nemzetközi viszonyok kihasználásában rejlő tartalék. Az egyetlen lehetőség a társadalom széles tömegeire ra hárítani a terheket. A „kapitalizmus rendes működésének” visszaállításához szükséges korrekció a csak munkaerejük eladásából képes tömegektől kívánja a legtöbb áldozatot, így a kérdés az: ők hol, mennyit tudnak és akarnak ebből felvállalni.
Hivatkozások
Draghi, Mairo (2011): Hearing of Mario Draghi nominated to take over the European Central Bank – 77961. 00:03'29" http://www.europarl.europa.eu/fr/media-professionals/content/20110614SHL31624/html/Hearing-of-Mario-Draghi-nominated-to-take-over-the-European-Central-Bank-77961
Eurostat: Statistics Online. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/statistics/themes
Matziorinis, Kenneth (1993): Greek economy at a turning point. Journal of the Hellenic Diaspora Volume 19.2 -1993 http://www.hellascapital.com/pdf_files/greek_economy_turning_point.pdf
The Economist (2010): Smokescreen. March 11th 2010. http://www.economist.com/node/15663342?story_id=E1_TVGGPPQN
Torchia, Christopher –Nellas, Demetris (2011): Greek deputies set to back key austerity bill. Ktul.com Jun 29, 2011 http://www.ktul.com/story/14994893/greek-deputies-set-to-back-key-austerity-bill
2011. június 30.
[1] Ausztria, Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svédország,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése