Fordítás/Translation

Dear Visitor, you can read my blog articles on any language you want with the help of the Google Translator. Select the language on the right side in the "Translate" module.

Kedves Látogató, blogbejegyzéseimet lefordíthatja bármely nyelvre a Google Fordító segítségével. Válassza ki a nyelvet a jobb oldalon található "Translate" modulban.


2015. február 4., szerda

Adalék a globális kapitalizmus és a magyar felzárkózás kérdéséhez


(Ez a cikk, kissé rövidebb változatban a Népszabadság 2007. február 23-i számában jelent meg. Ma már nem található a NoL archívumában sem, holott Marosán György cikke, amelyre válaszként született, a mai napig elérhető. Gondoltam, ez se enyésszen el.)



A mi bőrünkre…
 
Úgy tűnik, hogy aki ma Magyarországon hatalmon van, hatalomra tör, vagy a hatalomhoz dörgölőzik, annak az ország 1945-89 közti történelmét „kisiklásként”, a világ „szerencsésebb” részének történelmét pedig diadalmenetként kell értékelnie. A körültekintő elemzést azonban nem lenne szabad megkerülni. Még a politikában sem, ami kétségtelenül nagyon nehéz és bonyolult mesterség, annyira azonban mégsem különbözhet más szakmáktól, hogy hamis diagnózisból kiindulva is siker koronázza. 

Marosán György, közgazdász, megvédi a globálkapitalizmust („A globálkapitalizmus védelmében”. Népszabadság 2007. február 23.) Krausz Tamás történésztől, aki kritikával illette Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek (e sorok írásakor már egyben pártelnöknek) a múltrendszerre és a kapitalizmusra vonatkozó értékítéletét. 

Marosán érvei azonban nem állják ki a valóság próbáját.
  1. Először is Marosán megengedhetetlenül elnagyolja a történelmet. Az általa felhozott adatok szerint az anyagi jólét fejlődése töretlen és gyorsuló ütemű: a közölt értékeket (nem tréfa, kérem, tessék utánaszámolni!) az y = 15,175e0,7791x függvény képezi le. Az ilyen típusú – vagyis „e”-alapú – exponenciális függvények olyan speciális eseteket írnak le, mint pl. a baktériumok szaporodási üteme korlátlan táplálék és szaporodási tér feltételezése mellett. (Ld. Bárczy Barnabás: Differenciálszámítás. Műszaki Könyvkiadó, 1982, 23. o.) E függvény alkalmazhatósága tehát az emberi társadalom fejlődésére finoman szólva kétes. 
  2. De szakmailag erősen vitatható már az is, hogy az egy főre jutó GDP-vel jellemezzük a fejlettséget. Egyfelől mert a GDP nem alkalmas, és kiváltképpen a globalizáció korában nem alkalmas egy ország fejlettségi szintjének mérésére, hiszen tartalmazza az adott országban lévő külföldi vállalatok termelését is. Az is az ország gazda(g)ságának tűnik tehát, ami nem az, és egy pillanat alatt kivonható az országból. Másfelől az egy főre jutó GDP, mint minden átlagmutató, azzal a további rossz tulajdonsággal is rendelkezik, hogy éppen a lényeget takarja el. Ha Hajninak nulla forintja van, Ferinek pedig egymilliárd, akkor kettejüknek átlagosan 500 millió forintjuk van. Ez nyilvánvalóan üres absztrakció, amelynek a valósághoz a legcsekélyebb köze sincs.  
  3.  És ha mégis csak egy mutatóra futná, akkor miért ne vennénk inkább az ember testmagasságát, ami egyötöd részben genetikailag meghatározott, 80 %-ban viszont az első húsz életév összes viszonyainak a függvénye? Itt a dolog úgy áll, hogy az évi 93 dollár/fő „jövedelemből” tengődő őseink férfiainak átlagos testmagassága 179 cm volt, amit kései utódaik csak a XX. században értek el. A XVI. századot és különösen a korakapitalizmus „meglódult GDP-növekedését” (Marosán) a negatív magasságrekordok jellemezték. Az USA-ban XX. század első felében bekövetkezett magasságnövekedés a második világháborút követően megtorpant, majd éppen most, a globalizáció idején látszik visszafordulni. (Dr. Gábor Zsuzsa: Mitől lesz az ember óriás? Népszabadság 2004. február 21.)   
  4.  Marosán szerint az ipari forradalom előtt a társadalmakon belüli, a kapitalizmus ezt követő kibontakozása – mondhatnánk: a történelem addigi „normális kerékvágásából” (Marosán) való kimozdulása – idején (1750-től) viszont a társadalmak közti egyenlőtlenség vált jelentőssé. A társadalmakon belüli különbségek jelentőségének csökkentésére azért van szükség, hogy a (globál)kapitalizmus rendszerébe illeszkedő országok társadalmát monolit egységként lehessen ábrázolni, és minden egyes tagja számára a kapitalizmust a felemelkedés egyetlen útjaként beállítani. Erre azonban Marosán éppen saját maga cáfol rá, amikor tudatja velünk, hogy 1900-ban az egy főre jutó osztrák GDP 72 %-kal haladta meg a magyart, s ugyanakkor az osztrák főváros lakosainak 10 %-a hajléktalan („ágyrajáró”) volt. Hiszen nyilvánvalóan képtelenség, hogy a bécsi társadalom felső tizede csak kevesebb, mint 72 %-kal lett volna gazdagabb az alsó tizednél. Vagyis az osztrák társadalmon belüli különbség nyilván nagyobb volt, mint az osztrák és magyar társadalom közötti. (Az már csak hab a tortán, hogy természetesen nem az átlag, hanem a születéskor várható életkor lehetett 50 év, ami nagy különbség!) És lássuk, mit mond a kapitalista társadalmon belüli különbségekről a már hivatkozott antropometria egyik nemzetközileg elismert képviselője: „1820-ban a testmagasság-különbség a 15 éves gazdag és szegény angol fiúk között 22 cm volt. Ilyen különbséget sehol máshol és azóta sem lehetett találni. Ha nem a kapitalizmus okozta ezt a különbséget, akkor mi?” („.... az emberek testén mintegy észlelni lehet a gazdasági folyamatok változását” Beszélgetés John Komlossal. AETAS 21. évf. 2006. 2–3. szám, 263. old.) Hogy a társadalmon belüli egyenlőtlenség jelentősége ezt követően sem csökkent, azt illusztrálja, hogy Magyarországon a rendszerváltás előtt a társadalom felső és alsó jövedelmi tizede között 4-4,5-szeres volt a különbség, ma 8-9-szeres. 
  5. Marosán érvelésének talán leggyengébb pontja az, hogy az egész XX. századot beledugja a GDP/fő-növekedés kalapjába, majd előhúzza belőle Dániát és Ausztriát, mint a globálkapitalizmus mindenek felettiségének bizonyítékát. A nagy világgazdasági válság, a két világháború a maga több tízmillió halottjával, a fasizmus és a holokauszt, a „globálkapitalizmus” jótéteményeitől szabadulni igyekvő fejlődő országok felszabadító harcai, a közel-keleti olajért folyó háborúk emberi és anyagi áldozatai, a 70-es évek olajárrobbanásai, az adósságválság, a globálkapitalizmus édesgyermeke, a spekulációs tőke által indukált 1997-98-as délkelet-ázsiai válság rombolása, a terrorizmus, a Föld légkörét és egész élővilágát fenyegető környezetpusztítást stb. mind-mind eltűnik Marosán bűvészkalapjában. 
  6.  De éppilyen nagyvonalúan kerüli meg a miniszterelnök történelemképét védelmező Marosán a magyar fejlődés részletesebb elemzését, amikor azt állítja, hogy Magyarország azért maradt le Dániától, mert a II. világháború után kimozdult a „normális” (értsd: globálkapitalista) fejlődésből. Először is: Dániában a GDP/fő (az ENSZ/Világbank adatai alapján, vásárlóerőparitáson) 2000-ben valóban 30 ezer dollár körül volt, a magyar adat pedig ennek 42 %-át tette ki. Csakhogy 1990-ben a dán érték még nem érte el a 20 ezer dollárt sem, a magyar viszont több mint 9 ezer dollár, vagyis annak 46 %-a volt! Az áldásos globálkapitalizmusba való bekapcsolódás első évtizedében tehát nem felzárkózás, hanem lemaradás következett be! 
  7. Másodszor: a „kimozdulás” ugyan megtörtént, de pontosan ellenkező előjellel, mint Marosán állítja. Csak a KSH évkönyveit kell elővennünk, hogy megtudjuk: a magyar nemzeti jövedelem 1950 és 1960 között 77 százalékkal, 1960 és 1989 között pedig több mint háromszorosára nőtt. (Ld. még Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945-1975. Kossuth, 1979, valamint az ENSZ/Világbank adatait) 1989 után a magyar GDP csökkent, és csak 1999-ben érte el a rendszerváltás előtti szintet. Mindez azt jelenti, hogy a magyarországi fejlődés a II. világháború után valóban kimozdult a „normális kerékvágásból”: az az évszázados fejlődés, amiről Marosán beszél (a GDP/fő nyolcszorosára emelkedése) lényegében az 1950-1989 közötti időre esik, amikor a GDP és (az ekkor jórészt stagnáló lélekszám következtében) annak egy főre jutó értéke is 5,3-5,6 szeresére növekedett. Vagy is az egész azt megelőző fél évszázadban és a XX. század utolsó évtizedében együttesen is csak 45-50 százalékkal nőtt az egy főre eső magyar GDP! 
  8. De ne elégedjünk meg Dániával, és ne elégedjünk meg a GDP egy főre jutó értékével! Vegyük alapul egyenesen az USA-t és annak teljes GDP-jét! A magyar GDP ennek 1,26 százalékát tette ki 1960-ban, viszont 1,74-1,75 százalékát 1982-84-ben. És mindeközben Magyarország lakosainak száma alig 6-7 %-kal, az USA-é ellenben több mint egynegyeddel nőtt. Az utolérés folyamata tehát 80-as évek közepéig tartott a XX. században. Ezt követően előbb lassan, majd 1989 után meredeken csökkent a magyar/amerikai GDP-arány, hogy a 90-es évek közepén meginduló növekedéssel együtt is csak a 60-as évek közepi szintet érje el 2000-ben. (Azóta sokat fejlődtünk, mára sikerült elérnünk az 1975-ös szintet.) 
  9.  Ami pedig a KGST-országokat illeti, tény, hogy a „kisiklás” idején évtizedekig messze felülmúlták a fejlett tőkésországokat: 1950 és 1977 között nemzeti jövedelmük több mint 7-szeresére nőtt, miközben a fejlett tőkésországoké 3-szorosra. Az egy főre vetített nemzeti jövedelmük 5,3-szeresr3 (fejlett tőkésországok: 2,3), ipari termelésük 11-szeresre (fejlett tőkésországok: 3,4) külkereskedelmi forgalmuk 20-szorosra (fejlett tőkésországok: 16-szoros). Dinamizmusuk csak a 80-as években lassult le, de térvesztésükről csak az évtized végétől, és – különösen – a 90-es években beszélhetünk. (Ld. Meisel Sándor: A KGST 30 éve. KJK 1979 és Kádár Béla: A nemzetközi iparfejlődés és munkamegosztás új irányzatai. KJK, 1984). 
  10. És végül, az elmúlt két évszázadban „a testmagasság legnagyobb növekedése a Kádár-kor államszocialista modernizációjának és ’koraérettnek’ mondott jóléti államának égisze alatt következett be, nyilvánvalóan az egész társadalom életszínvonalának és az életminőségének ugrásszerű emelkedése hatására.” (Szilágyi Ákos: Mesél a test. Népszabadság 2006. szeptember 30.)

Magyarországot a rendszerváltás a GDP/fő tekintetében egy évtizeddel vetette vissza. Mire elértük az 1989-es szintet, a külföldi tulajdonban lévő tőkeállomány a GDP felével ért fel, a teljes termelés több mint 40, az ipari export több mint 80 %-a külföldi vállalatoktól származik, a hazautalt profit meghaladja az évi 2 milliárd eurót. Az országban megtermelt jövedelemből egyre kisebb mértékben részesednek a dolgozó tömegek (a bérek/GDP arány 82 %-ról 2005-ben 63 %-ra esett), a reálbérek az 1970-es évek végi szinten állnak, a gazdagság eloszlásának egyenlőtlenségét jelző Gini-index egyre nő. A kutatás-fejlesztés aránya 1989-es 2,1 %-ról 1 % alá süllyedt, a belföldön megadott szabadalmak száma az 1980-as éveket jellemzőnek csak töredéke. Az egy főre jutó agrártermelés mélyen az 1980-as évek szintje alá esett, növénytermesztésünk éppen meghaladja az 1989-est, állattenyésztésünk viszont messze elmarad attól, agárkülkereskedelmünk még a köztudottan drágán termelő európai uniós országokkal is deficites. 

A világon rendületlenül nő a munkanélküliek/alulfoglalkoztatottak száma és aránya, a foglalkoztatási ráta pedig csökken. A fejlett világ is a munkahelyek „elolvadásától” szenved. A munkanélkülieken belül egyre több a tartós munkanélküli, miközben gyarapodik a munka mellett is hiányt szenvedők („dolgozó szegények”) tábora a fejlett országokban is. Mint az ILO megállapítja (EconomicSecurity for a Better World, 2004), mindez nem a véletlen műve, hanem nagyon is a rendszerből következik („rendszerkockázat”). Univerzális, az emberi jogokon alapuló programokat ajánl a kormányoknak és a nemzetközi intézményeknek az emberek gazdasági biztonságának növelése érdekében. Hogy az ILO kérése pusztába kiáltott szó marad, arról többek között éppen a saját hatalmától megittasult magyar szociáldemokrácia gondoskodik, mint ahogy ezt tenné riválisa is. A rendszeren belül ugyanis nincs megnyugtató megoldás.

A profittermelés követelménye, hogy minél kevesebb ember, minél kisebb béren és minél intenzívebb munkával állítson elő minél több terméket. A termelés technológiájának fejlődésével kiváltott élőmunka nem a dolgozók szabadidejét növeli és munkaidejét csökkenti, hanem a munkanélküliek/alulfoglalkoztatottak seregét szaporítja. Soha nem látott pazarlás folyik a legfőbb termelőerővel, az emberrel, ami azzal a következménnyel jár, hogy a megélhetésükben fenyegetett emberek elégedetlensége nő. Történelmi perspektívavesztésünk okán ez a helyzet a szélsőjobboldalnak kedvez. 

Ehhez asszisztál a tények megkerülésével született miniszterelnöki világkép, az arra épülő gazdaságpolitika, és az elvei helyett vezérét követő MSZP-tagság. Mondanám, hogy lelkük rajta, de a játék a mi bőrünkre megy. No meg az övékre. 

Mert mint a fent említett, nagyon is létező Hajni mondta a nem kevésbé létező Ferire vonatkozóan: „Hogy fogunk mi rájuk szavazni, ha éhen halunk?”

Artner Annamária, (kissé szégyenkezve írom le:) közgazdász

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése