Hol a válság – ki fizet, és főleg miből?

A válsággal és „kezelésével” kapcsolatban ma a vezető szemlélet az, hogy az embereknek le kell nyelni a megszorításokat, vagyis csökkenteni a bérből, fizetésből és segélyből élők életszínvonalát, mert túlköltekeztek, és az állam bevételei nem elegendők ezekre a „luxus”-kiadásokra. A homlok egyenesen ellenkező, de – legalábbis a főáramú médiában – kisebbségi nézet szerint a luxusfogyasztást kell csökkenteni, meg kell szorítani a profitot, ne éljen sokszorosan jobban a társadalom törpe kisebbsége, mint a többség.

Ez a probléma különösen élesen jelenik meg a görögök esetében, ahol a kutyaszorítóba került Jeórjiosz Papandereu miniszterelnök éppen most tervezi a mentőcsomaggal járó megszorítások népi megszavaztatását. Ahogy néhány napja kétségbeesetten mondta egy beszédében, meggyőzendő a dühös tiltakozókat: ami most van, az szörnyű, de ha ez nincs, az katasztrófa. És valóban: ha a megszorító intézkedéseket nem foganatosítják, Görögország nem kapja meg az aktuálisan szükséges euró-milliárdokat, így fizetésképtelenné válik, értsd: még az állami alkalmazottaknak sem tudnak bért fizetni…

Kinek van hát igaza? Eredjünk a ma hiányzó pénz nyomába!

Egy országban megtermelt éves javak összértékét, egészen pontosan az azévben megtermelt új értéket az ún. GDP-ben mérik. (Gross domestic product– bruttó hazai termék) Ebből az évente létrehozott új értékből a bérből és fizetésből élők résesedése hosszú évtizedek óta csökken. Ezt mutatja az alábbi két táblázat. Az egyik az OECD-adatbázisból származik, és az egyes országokban a munkaerőköltség/GDP arányának százalékos változását (ezek halmozott értékeit) mutatja periódusonként. A másik az Eurostat adataira épül, és a munkabér GDP-ből való részesedését írja le. Egyértelműen kiviláglik belőlük, hogy a munka tendenciájában egyre csökkenő arányban részesedik a létrehozott új értékből. (Rákattintással a diagramok jobban láthatók.)

Tehát minden egyes újonnan megtermelt petákból mindig kevesebbel részesednek azok, akik megtermelik. Ez azzal a gonddal jár, hogy csak annyit tudnak megvásárolni az évente előállított új értékből, amennyi az ő zsebükbe mint bér, szociális juttatás stb. kerül – tehát egyre kevesebbet. Ez viszont azzal jár, hogy az évente megtermelt új érték értékesítése („piaci realizálása”) mind nagyobb mértékben azokon múlik, akiké a többi rész, azaz akiké a profit. Ők pedig vagy luxuscikkekre költik (ennek is van egy határa), vagy beruházási javakra, vagyis további gépeket, anyagokat vesznek, és még többet termelnek, mint előtte. De ebből a még többől megint csak még kevesebbet tudnak megvenni azok, akik előállították. Tehát a profitból még több luxusfogyasztásra vagy beruházásra kell költeni. Folyamatosan nő tehát a fizikai és szellemi munkások által előállított profit (tőke), amellyel tulajdonosaik nem tudnak mit kezdeni. Hiszen beruházni (bővíteni a termelést) csak akkor éri meg, ha az azzal (mások által) előállít(tat)ott javakat el lehet adni olyan áron, ami profitot hoz. De mivel a vásárlóerő relatíve csökken, ez egyre nehezebb, és végül ellehetetlenül.

Ekkor a profitot a pénzügyi szférába viszik, ahol egyrészt spekulálnak vele, másrészt hitelezésre használják. A spekuláció végül is nullszaldós játék, a problémát nem oldja meg. A hitelezés annál inkább – legalábbis látszólag. 

Ha hitelt adnak azoknak, akiknek már nincs több pénzük költekezésre, akkor mégiscsak van nekik. Még egy új tévére, autóra, nagyobb lakásra. Így a termelés tovább folyhat, hiszen az új érték létrehozóit ráveszik (igen kedvező hitelkondíciókkal), hogy jövőbeli bérükkel vásárolják meg azokat a javakat, amiket mai bérükből már nem tudtak megvásárolni.

Így a termelés folytatódhat, a termékeket, szolgáltatásokat megvásárolják – pedig már nincs is, aki megvásárolja, illetve csak azért van, mert a befektethetetlen profitot kiadták nekik (kamatozó!) hitelbe.

Azok, akik az új értéket némi bérért cserébe előállították, most nemcsak hogy a jövőbeli, még meg sem kapott bérüket költik el, hanem még többet, a hozzá kapcsolt profitot (kamatot) is, amit pedig ők sosem kapnának meg.

Fut, pereg a pilótajáték, míg persze, hogy bedől egyszer. Eljön az igazság pillanata, és kiderül, hogy a (fizikai, szellemi) munkás többet költött, mint amennyi neki volt, és valaha is lehet. És valóban: elköltötte a tőkés helyett a profitot, amit a tőkéstől hitelbe kapott és visszafizetett neki, amikor elköltötte azt.

A hitelek visszafizethetetlenné válnak, a veszteség a bankoknál jelentkezik. Pedig ez a veszteség réges-régen a termelő tőkénél keletkezett, csak átalakult hitellé. 

Amikor tehát a visszafizethetetlen hiteleket leírják, nem mást tesznek, mint „realizálják” a vesztett profitot, a működésképtelené vált tőkét, a tőke veszteségét.

Akkor vajon kinek kell ezt a veszteséget viselni? Ki viselheti egyáltalán? 

A megszorító csomagok a veszteséget igyekeznek az új értéket előállító bérből, fizetésből, juttatásból élőkre hárítani. Előrehozott vásárlásaikat jelen idejűvé tenni: fizesd ki, saját mai béredből, (vagy add ide a házat, amit vettél, de még csak részben fizetted ki). Ha kell, ezért csökkenjen életszínvonalad, egyél, ruházkodjál, gyógyuljál, utazzál kevesebbet, dolgozz többet és tovább ezért a csökkentett ellenszolgáltatásért, mint eddig. 

Igen ám, de ha ez be is következik, a probléma nemhogy itt marad, de eszkalálódik: még kisebb lesz az a rész, amit a bérből meg lehet venni, még nagyobb az, amit a tőketulajdonosnak kell elkölteni (luxuscikkre, beruházásra). A tőkés termelés veszteségét tehát előbb-utóbb le kell nyelnie magának a tőkének. Ez pedig vállalatok bezárásával, munkanélküliséggel, szegénységgel jár. Mindaddig, míg valahonnan új tőkék nem érkeznek, amelyek új iparágakat indítanak el.

Két példa:

-       A 40-es években az acélipar fellendült. Németország, Olaszország – és szövetségeseik - Hitler és Mussolini vezetésével rablóháborúkban szerezték meg az ehhez szükséges plusz tőkét. Hazánkban a MÁVAG és a Csepel Művek a második világháború alatt az ország legfontosabb (hadi)üzemévé vált.

-       A 70-es években, amikor a fejlődő országok sora adósodott el, és vásárolta meg a fejlett országok már elavult (acélipari, és ahhoz kapcsolódó, energiafaló) technológiáit, majd a 80-as években, amikor az adósság-visszafizetés révén dollár milliárdok áramlottak a fejlődő országokból a fejlettekbe, állami és uniós programok sora indult az európai (mikro)elektronikai ipar fejlesztésére. 

Ma vajon honnan jön a plusz tőke? Kína, úgy tűnik, nem hajlandó „megmenteni az eurót”, vagyis biztosítani ezt a hiányzó tőkét (van neki is elég baja). A fejlődő országok helyett pedig most a fejlettek maguk vannak eladósodva. 

A rablóháborúk opciója még nyitott, próbaüzemként működik az olajban gazdag arab országok „felszabadítása” a saját (nemzeti és önös) érdekeik mentén politizáló (értsd: az olajbevételeket maguk felhasználó) diktátorok uralma alól. 

És mi lesz a folytatás…?

2011. november 1.