Fordítás/Translation

Dear Visitor, you can read my blog articles on any language you want with the help of the Google Translator. Select the language on the right side in the "Translate" module.

Kedves Látogató, blogbejegyzéseimet lefordíthatja bármely nyelvre a Google Fordító segítségével. Válassza ki a nyelvet a jobb oldalon található "Translate" modulban.


2011. november 2., szerda

Hol a válság – ki fizet, és főleg miből?

A válsággal és „kezelésével” kapcsolatban ma a vezető szemlélet az, hogy az embereknek le kell nyelni a megszorításokat, vagyis csökkenteni a bérből, fizetésből és segélyből élők életszínvonalát, mert túlköltekeztek, és az állam bevételei nem elegendők ezekre a „luxus”-kiadásokra. A homlok egyenesen ellenkező, de – legalábbis a főáramú médiában – kisebbségi nézet szerint a luxusfogyasztást kell csökkenteni, meg kell szorítani a profitot, ne éljen sokszorosan jobban a társadalom törpe kisebbsége, mint a többség.


Ez a probléma különösen élesen jelenik meg a görögök esetében, ahol a kutyaszorítóba került Jeórjiosz Papandereu miniszterelnök éppen most tervezi a mentőcsomaggal járó megszorítások népi megszavaztatását. Ahogy néhány napja kétségbeesetten mondta egy beszédében, meggyőzendő a dühös tiltakozókat: ami most van, az szörnyű, de ha ez nincs, az katasztrófa. És valóban: ha a megszorító intézkedéseket nem foganatosítják, Görögország nem kapja meg az aktuálisan szükséges euró-milliárdokat, így fizetésképtelenné válik, értsd: még az állami alkalmazottaknak sem tudnak bért fizetni…
Kinek van hát igaza? Eredjünk a ma hiányzó pénz nyomába!

Egy országban megtermelt éves javak összértékét, egészen pontosan az azévben megtermelt új értéket az ún. GDP-ben mérik. (Gross domestic product– bruttó hazai termék) Ebből az évente létrehozott új értékből a bérből és fizetésből élők résesedése hosszú évtizedek óta csökken. Ezt mutatja az alábbi két táblázat. Az egyik az OECD-adatbázisból származik, és az egyes országokban a munkaerőköltség/GDP arányának százalékos változását (ezek halmozott értékeit) mutatja periódusonként. A másik az Eurostat adataira épül, és a munkabér GDP-ből való részesedését írja le. Egyértelműen kiviláglik belőlük, hogy a munka tendenciájában egyre csökkenő arányban részesedik a létrehozott új értékből. (Rákattintással a diagramok jobban láthatók.)









Tehát minden egyes újonnan megtermelt petákból mindig kevesebbel részesednek azok, akik megtermelik. Ez azzal a gonddal jár, hogy csak annyit tudnak megvásárolni az évente előállított új értékből, amennyi az ő zsebükbe mint bér, szociális juttatás stb. kerül – tehát egyre kevesebbet. Ez viszont azzal jár, hogy az évente megtermelt új érték értékesítése („piaci realizálása”) mind nagyobb mértékben azokon múlik, akiké a többi rész, azaz akiké a profit. Ők pedig vagy luxuscikkekre költik (ennek is van egy határa), vagy beruházási javakra, vagyis további gépeket, anyagokat vesznek, és még többet termelnek, mint előtte. De ebből a még többől megint csak még kevesebbet tudnak megvenni azok, akik előállították. Tehát a profitból még több luxusfogyasztásra vagy beruházásra kell költeni. Folyamatosan nő tehát a fizikai és szellemi munkások által előállított profit (tőke), amellyel tulajdonosaik nem tudnak mit kezdeni. Hiszen beruházni (bővíteni a termelést) csak akkor éri meg, ha az azzal (mások által) előállít(tat)ott javakat el lehet adni olyan áron, ami profitot hoz. De mivel a vásárlóerő relatíve csökken, ez egyre nehezebb, és végül ellehetetlenül.

Ekkor a profitot a pénzügyi szférába viszik, ahol egyrészt spekulálnak vele, másrészt hitelezésre használják. A spekuláció végül is nullszaldós játék, a problémát nem oldja meg. A hitelezés annál inkább – legalábbis látszólag. 

Ha hitelt adnak azoknak, akiknek már nincs több pénzük költekezésre, akkor mégiscsak van nekik. Még egy új tévére, autóra, nagyobb lakásra. Így a termelés tovább folyhat, hiszen az új érték létrehozóit ráveszik (igen kedvező hitelkondíciókkal), hogy jövőbeli bérükkel vásárolják meg azokat a javakat, amiket mai bérükből már nem tudtak megvásárolni.
Így a termelés folytatódhat, a termékeket, szolgáltatásokat megvásárolják – pedig már nincs is, aki megvásárolja, illetve csak azért van, mert a befektethetetlen profitot kiadták nekik (kamatozó!) hitelbe.

Azok, akik az új értéket némi bérért cserébe előállították, most nemcsak hogy a jövőbeli, még meg sem kapott bérüket költik el, hanem még többet, a hozzá kapcsolt profitot (kamatot) is, amit pedig ők sosem kapnának meg.

Fut, pereg a pilótajáték, míg persze, hogy bedől egyszer. Eljön az igazság pillanata, és kiderül, hogy a (fizikai, szellemi) munkás többet költött, mint amennyi neki volt, és valaha is lehet. És valóban: elköltötte a tőkés helyett a profitot, amit a tőkéstől hitelbe kapott és visszafizetett neki, amikor elköltötte azt.
A hitelek visszafizethetetlenné válnak, a veszteség a bankoknál jelentkezik. Pedig ez a veszteség réges-régen a termelő tőkénél keletkezett, csak átalakult hitellé. 

Amikor tehát a visszafizethetetlen hiteleket leírják, nem mást tesznek, mint „realizálják” a vesztett profitot, a működésképtelené vált tőkét, a tőke veszteségét.

Akkor vajon kinek kell ezt a veszteséget viselni? Ki viselheti egyáltalán? 

A megszorító csomagok a veszteséget igyekeznek az új értéket előállító bérből, fizetésből, juttatásból élőkre hárítani. Előrehozott vásárlásaikat jelen idejűvé tenni: fizesd ki, saját mai béredből, (vagy add ide a házat, amit vettél, de még csak részben fizetted ki). Ha kell, ezért csökkenjen életszínvonalad, egyél, ruházkodjál, gyógyuljál, utazzál kevesebbet, dolgozz többet és tovább ezért a csökkentett ellenszolgáltatásért, mint eddig. 

Igen ám, de ha ez be is következik, a probléma nemhogy itt marad, de eszkalálódik: még kisebb lesz az a rész, amit a bérből meg lehet venni, még nagyobb az, amit a tőketulajdonosnak kell elkölteni (luxuscikkre, beruházásra). A tőkés termelés veszteségét tehát előbb-utóbb le kell nyelnie magának a tőkének. Ez pedig vállalatok bezárásával, munkanélküliséggel, szegénységgel jár. Mindaddig, míg valahonnan új tőkék nem érkeznek, amelyek új iparágakat indítanak el.


Két példa:

-       A 40-es években az acélipar fellendült. Németország, Olaszország – és szövetségeseik - Hitler és Mussolini vezetésével rablóháborúkban szerezték meg az ehhez szükséges plusz tőkét. Hazánkban a MÁVAG és a Csepel Művek a második világháború alatt az ország legfontosabb (hadi)üzemévé vált.

-       A 70-es években, amikor a fejlődő országok sora adósodott el, és vásárolta meg a fejlett országok már elavult (acélipari, és ahhoz kapcsolódó, energiafaló) technológiáit, majd a 80-as években, amikor az adósság-visszafizetés révén dollár milliárdok áramlottak a fejlődő országokból a fejlettekbe, állami és uniós programok sora indult az európai (mikro)elektronikai ipar fejlesztésére. 

Ma vajon honnan jön a plusz tőke? Kína, úgy tűnik, nem hajlandó „megmenteni az eurót”, vagyis biztosítani ezt a hiányzó tőkét (van neki is elég baja). A fejlődő országok helyett pedig most a fejlettek maguk vannak eladósodva. 

A rablóháborúk opciója még nyitott, próbaüzemként működik az olajban gazdag arab országok „felszabadítása” a saját (nemzeti és önös) érdekeik mentén politizáló (értsd: az olajbevételeket maguk felhasználó) diktátorok uralma alól. 

És mi lesz a folytatás…?

2011. november 1.

1 megjegyzés:

  1. Alapos elemzés. Kár, hogy ezt a nyelvet nem érti senki, nem érti senki és nem is akarja megtanulni?

    VálaszTörlés